Most itt Trianon 100. évében, az államalapítás apropóján elég tanulságos nem maga Trianon eseményének elemzése (azt pl. Gulyás Marci a Partizánon kiválóan megtette már évekkel ezelőtt), hanem annak a valóságos mítosznak a felépülése és természete, ami a történelmi Magyarország köré nőtt. A magyar identitásnak sarokköve Trianon, akár akarjuk, akár nem, és ennek mentén kb. három részre osztható a “nemzet”: akiknek fáj Trianon; akiknek semleges; és azok, akiknek elegük van már az egész trianonozásból. Én magam az utóbbihoz tartozom, sok érvem van rá, többek között a “tetszettek volna nem elveszíteni a háborút,” “talán értelmes kisebbségpolitikát kellett volna a Trianont megelőző 50 évben csinálni,” meg hasonlók. Pedig nekem is szétszakította a családom! Nade ezeket majd kifejtem egy külön posztban. Mindenesetre az én személyes véleményem a történelmi tényeken nem változtat, ahogy azon sem, hogy Trianon és a jóságos Nagymagyarország mítosza egy valós és máig ható, sok esetben az életünket megnyomorító jelenség, aminek a feldolgozásával nem lehet várni - minél később kezdjük el, annál nehezebb lesz, és teljesen fölöslegesen vártunk már így is 100 évet.
Kezdjük azzal, hogy Trianon - vagyishát a Párizs környéki békeszerződések, ugye - igazságtalan. Az-e? Az. Ez nem is kérdés. Csakhogy a békeszerződések mindig igazságtalanok, sosem méltányosak. Hogy miért azok? Hát, ugye… elvesztettünk egy háborút, vagy mi, ráadásul egy olyan háborút, amit mi kezdtünk és mi provokáltunk. De alapvetően itt nem arról van szó, hogy mi kezdtük, hanem arról, hogy háborút. Lehet-e egy háború igazságos? Nem. Ágoston szerint nem létezik igazságos háború, (De civitate Dei, XIX.7.2.) épp úgy, ahogy nem létezik igazságos állam sem (lásd itt). Márpedig ha egy állam (gy.k. az Osztrák-Magyar Monarchia) nem igazságos (és tudjuk, hogy nem volt az - elképesztő vagyoni, nemi, és etnikai különbségek voltak), akkor hogyan is lehetne a háborúja az? És itt nem lehet azzal érvelni, hogy “de ez volt a korszellem!” Krisztus minden hatalmat és igazságtalanságot tagadó tanítása után 1900 évvel ne jöjjünk már ezzel, könyörgöm. A tu quoque amellett, hogy klasszikus érvelési hiba, soha nem visz előbbre: mindenki idiótasága nem legitimálja az én idiótaságomat. A háború szükségszerűen abból fakad, hogy egy állam az belső igazságtalanságát externalizálja és projiciálja egy ellenségre, legyen az akár belső (polgárháború vagy népirtás), akár külső. A saját belső konfliktusát feldolgozás és integratív feloldás helyett destruktív módon kivetíti, és bűnbakot keresve pusztításba fog.
Az első világháború mindkét részről területszerző háború volt, tehát nem önmagukat védték meg, hanem egy gondosan, évtizedeken keresztül felépített, kitervelt, előre megfontolt összecsapás - a war to end all wars, ugyebár. Valakinek pusztulnia kellett. A Monarchia és ezen belül Magyarország tehát semmilyen módon nem indíthatott igazságos háborút, még ha Tisza követelte is, hogy a “határkiigazításon” kívül a Monarchia szerb területeket ne hódítson meg. (1)
Az igazságtalan akarat rákényszerítése elkerülhetetetlenül igazságtalan kifejlethez vezet. Akár mi nyerjük meg a háborút, akár az antant, a rezolúció mindenképp igazságtalan lett volna. Mi vesztettünk, igy nincs mit csodálkozni azon, hogy ugyanolyan mértékű igazságtalanságot követtek el rajtunk, mint amit mi terveztünk végrehajtani.
A trauma forrása tehát az igazságtalanság; csak nem abban a formában, ahogy közkeletűen gondoljuk. A Nagy Háború a Monarchiát szétfeszítő politikai-gazdasági-társadalmi integratív megoldása helyett a feszültség projiciálása volt: igazságos feloldás helyett igazságtalan pusztítás. A békediktátum által generált neurózis tehát már a Háború előtti állapotokból fakad, pontosabban azok gyógyulásának hiányából. Tévedés azt gondolni, hogy a dualizmus a magyarság, vagy a Monarchiát konstituáló nemzetiségek aranykora lett volna, még ha ez Bécsből vagy Budapestről így is tűnhetett. (3) Persze nem tűnt így, különben nem lettek volna rendszeresen sortűzzel oszlatva a különféle nemzetiségi tüntetések.
A valós kérdés egyébként első körben, amikor hozzáfogunk a probléma megértéséhez, nem is az igazságtétel - hiszen nem is lehet, épp a fenti okok miatt. Az I. világháborúban nem a Jó és a Rossz harcolt egymás ellen (ahogy egyébként a másodikban sem). Mindkét oldalon csak és kizárólag igazságtalan, tehát illegitim államok, uralkodók, és társadalmak destruktív és mohó vágyai álltak. Trianon épp azért mitikus, mert mind a mai napig az összes érintett ország mint a JÓ (mi) és a ROSSZ (ők) örök háborújának egy epizódját éli meg. Románia szerint az elnyomó, zsarnoki Magyarországon vettek elégtételt, a magyarok szerint pedig a nemzetcsonkítás/a magyarság elpusztítása/elborultabbnál elborultabb konteók volt a cél. És ezekben mind van is igazság, de egyik sem az Igazság. “A mítoszok esetében nagyon is valószínű, hogy azok egész nemzetek kívánságfantáziái eltorzult maradványainak, az újabb kori emberiség világi álmainak felelnek meg.” ( Freud: Der Dichter und das Phantasieren, 205.)
Hogy mik is az ilyen kívánságfantáziák? Míg egyéneknél ezek könnyen kideríthető, és a pszichoanalitikusok által tömegesen dokumentált példák állnak rendelkezésre, nem ennyire egyszerű népeknél feltárni ezt. Szerencsére kis országunkban a kormánymédia folyamatosan elvégzi ezt a munkát helyettünk, ahogy egyébként ironikus módon Trianon óta mindig is tette. A Horthy-korszak propagandája, majd a Rákosi- és Kádár-éráké, újonnan pedig az Orbán-agymosás nem győzi azt sulykolni, hogy Magyarország nagy-erős-büszke-hatalmas-mindenellenségétlegyőző-fickós-szerény-nyakas-de-korrekt-Vezető által vezetett nagy-erős-büszke-hatalmas-mindenellenségétlegyőző-fickós-szerény-nyakas-de-korrekt Nép és ország, akinek minden gondja-baja csak és kizárólag a belső ellenségek árulása (kommunisták, zsidók, imperialisták, liberálisok, vagy ugye csak az “ellenzékiek”) és a külső ellenségek (kommunisták, zsidók, imperialisták, liberálisok, BRÜSSZEL) mindenáron a magyar népet elpusztítani kívánó gonoszsága hátráltat abban, hogy… hát ugye az bizonytalan, hogy mi is lenne a paradicsomi állapot pontos formája, de mindenképp paradicsomi lenne, az biztos.
Jung szerint “a neurózisokat az infantilis autoerotizmus jellemzi,” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 45.) és egyébként nehéz is másként értelmezni azokat a beteges megnyilatkozásokat és írásokat, mint pl. az Arvisúrák, meg az egyéb, a magyarokat civilizáló ősfajként meg alienekként beállító “nézeteket.” De ennek enyhébb változata, a folyamatos önfelmagasztalás (a legtöbbet szenvedett, a legokosabb, az egy főre jutó Nobelek/olimpiaiaranyak/Zuckerbergnélokosabbgázszerelők/egyfőrejutószentek tekintetében világelső, pápa-által-Krisztusutódnak-kijelölt, Európa/kereszténység utolsó védőbástyája [Bizánc az lófasz], megbűnhődtemárenépamúltatsjövendőt ecetera) (6) ugyanúgy a patológiás narcizmus ismertetőjele, mint Orbán FB-függősége. Szóval a tagadhatatlanul jobb sorsra érdemes magyar nép elég tekintélyes része abban a hitben él, hogy Magyarország és a magyar nép (sőt, faj) valamiféle különleges, szupererők birtokában lévő, Istentől kiválasztott szupernép, aminek csak a gonosz-gonosz ellenségek folyamatos ármánykodása tesz keresztbe.
Ezek az ellenségek pedig ugye egyetlen módját ismerik az ármánykodásnak: az árulást. Teljesen mindegy, hogy gyíkemberek-e vagy spekulánsok, a módszerük az, hogy előbb beférkőznek a jóindulatú magyarok bizalmába, majd belülről állnak neki pusztítani minket, pont a legfontosabb/legszentebb pillanatokban! Az árulás minden hősi mítosz alapmotívuma, teljesen magától értetődő módon: tisztességes harcban a hős legyőzhetetlen, ezért ellenségeinek ármányhoz kell folyamodnia. Az árulás kivédhetetlen, és általában a mítoszok sem dolgozzák fel, hanem csak a rezolúció ígéretével operálnak: Baldr fel fog támadni, ahogy Nagy Károly, Csaba királyfi, Barbarossa, Artúr, stb. is majd egyszer vissza fognak térni. Héraklész apoteózisa és Jézus feltámadása is hasonló, hiszen a túlvilágra szólnak, az egyén konkrét történelmi élethelyzete épp olyan, mint vagy még rosszabb, mint az árulást megelőzően. (4)
Amint láthatjuk, az egész történet olyan, mintha az ígéretes hős valódi megistenülése vagy a múltban lenne megtalálható, tehát az oda való visszatérés kívánatos, vagy pedig valamilyen külső erő folyamatosan megakadályozná azt. Mi a közös a kettőben? A gyermeki lét. Az elsőben a gyermekkor kívánatos, hiszen akkor voltunk mi magunk a világ középpontjai, az istenek; a második narratívában pedig erővel vagyunk kiskorúsítva, gonosz-gonosz árulók által. De figyeljük meg azt, hogy a második fonál a magyar sztoriban nem létezik az első nélkül: az ősi méltóságunkat és hatalmunkat vették el a külső ellenségek (persze a belső cinkosok segítségével), és az ehhez való visszatérésünket akarják megakadályozni!
A pszichoanalízisben ennek a jelenségnek külön neve van: infantilis regresszió, illetve incesztus. Az incesztust, mielőtt bárki arra gondolna, hogy mi magyarok szó szerint kollektíve mind a saját kedves édesanyánkat szeretnénk magunkévá tenni, itt azt jelöli, hogy a l..ibidó - azaz az életenergia - tiltott irányba fordul: az elszakadás és a korlátos lét tudomásulvétele és szublimálása helyett minden igyekezetével az őseredeti egységbe való visszatérést keresi. Ez az irány azért tiltott, mert a differenciálatlan léttel egyenlő, a tudat számára a megsemmisülést jelenti, hiszen paradox módon az lét felelősségétől és terhétől megrettenve abba a korba vágyik vissza, amikor még nem létezett. (5) Incesztus “mindaz, ami a gyermekkorba törekszik. A gyermek számára ez még nem incesztus; e visszafelé törekvés csak a kifejlődött szexualitással rendelkező felnőtt számára válik incesztussá, hiszen ez utóbbi már nem gyermeki, hanem olyan nemiséggel rendelkezik, mely voltaképpen nem visel el regresszív alkalmazást (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 272.)
A magyarság kiválóságfantáziáinak terminus ante quem-je jellemzően épp az államalapítás, azaz a keresztény Európába való integrálódásunk megkezdése. Előtte jöttünk a Szíruszról és előtte volt Jézus is magyar, és a körosztós magyar kereszténység igazabb, mint a gagyi judeo-római álkereszténység, meg ilyenek. Igaz, hogy ekkor még a mai értelemben vett “magyarság” nem létezett (ahogy egyébként a 19. századig nem létezett), de a kívánságfantázia lényege épp ez: egy soha nem létező, sőt, létképtelen állapotot akar valósággá tenni. A magyarság a szó szoros értelemben vett idealizálása, gyakorlati tartalom nélküli puszta eszménnyé emelése, majd erre mindenféle “pozitív” attribútumok aggatása, végül pedig az ezzel való azonosulás megkísérlése ugyanaz a folyamat, mint amikor egy archetípussal való azonosulás során a lélek megszállottá lesz. (9)
A nép/állam reprezentánsa a közgondolkodásban (metonímia, Budapest=Magyarország) és a pszichoanalitikus szimbolikában a város, specifikusan a főváros. Természetesen a vidékiséggel élő olvasó mindjárt felhördül, hogy de az ország nem a vízfej naffalu Budapest, de egy pillanatot várjon! “A város anyaszimbólum: a nőt jelképezi, aki lakóit mint gyermekeit veszi körül. [...] Az erős, soha térdre nem kényszerített városok a szüzek megfelelői; a gyarmatok pedig az anya leányai és fiai. A városok azonban romlott nők is lehetnek.” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 238-9.) Ezek után Jung hosszasan elemzi a különféle mitológiák ezt alátámasztó példáit, de nekünk hál’istennek van jobb orákulumunk, aki ezt támasztotta alá: vitéz nagybányai Horthy Miklós.
“...gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik
szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük,
becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre
hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves
múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös
rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak
legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban
közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk
megbocsátani.”
A Magyar Eszmény a rögeszmés saját magával való megszállottságában nem más, mint Ágoston Földi Városa. Ennek szociológiai modellje egy-az-egyben leírja a magyar társadalom képét és történelmét. A Földi Város tagjai Isten (kifelé irányuló) keresése helyett csak a saját érdekeiket nézik, bármiféle immanens társasság nélkül. A sok eltérő, egymással ellentétes érdek szükségszerűen konfliktushoz vezet, ami rend nélkül rövidesen önpusztításba fordulna - ugyanakkor épp a konfliktus, és az erőszak az, ami valamiféle rendet mégis képes konstituálni, hiszen egyetlen ember sem lehet önfenntartó, és szüksége van mások kooperációja, amit azonban erőszakkal vagy igazságtalansággal ér el. A Földi Város Ágoston szerint maga a strukturális igazságtalanság: az egész rendszer arra épül, vagy vannak erősek, akik akaratának alávetik magukat a gyengék. Egy ilyen társadalom hosszú ideig működőképes lehet - Róma is akkor már 11 évszázada létezett. Ugyanakkor szükségszerűen saját magát pusztítja el újra meg újra, hiszen az elnyomottak újra meg újra fellázadnak elnyomóik ellen: a céljuk azonban sosem az, hogy egy igazságos rendszert hozzanak létre (ami Ágoston szerint lehetetlenség is), hanem az, hogy az igazságtalanság az ő javukat szolgálja. (Tarcsay: Metanarratives of history, 38-47) A Földi Város nem törődik felebarátaival, tehát Istennel sem, sőt, ellenségnek tekinti, hiszen a saját érdekei és az önfenntartás zárt ciklusa helyett más célokat helyez előtérbe. Az igazi hívő szükségszerűen a Földi Város ellensége. A Földi Város minden energiája tehát saját maga fenntartására irányul (ami a fasizmus tankönyvi definíciója), ez pedig azt eredményezi, hogy polgárai libidója is zárt körben mozog: a kifelé irányulás helyett incesztuózusan a város-anya felé irányulnak, ezt akarják megszerezni és legyűrni. (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 246-250). Jung eszmefuttatása különösen helyénvaló: a Jelenések Könyve Babilonját értelmezi, hiszen János azt a várost expliciten úgy írja le, mint “akivel paráználkodtak a föld királyai, és paráznaságának borától megrészegedtek a föld lakói” és egyszersmind “a föld paráznáinak és undokságainak anyja” (Jel 17:1-5) A városra irányuló libidó tehát ugyanaz, mint Ágoston libido dominandi-ja, vagyis az uralkodás vágya. Sőt, ezen túlmutatva,
“To have libido dominandi is to seek dominatio, which is, in turn, to seek to be a dominus. Dominus is the Latin rendering of the Tetragrammaton, the unsayable four-lettered name of God, a fact of which Augustine is much aware. When he writes of the libido dominandi as characteristic of the earthly city, then, he is depicting a desire to be God: idolatry again, in an elegantly lexical key, and again an explicitly theological account of what constitutes the politics of the earthly city.” (Griffiths, ‘Secularity and saeculum’, 48)
Az istenné válás rettenetes téveszméi adják épp a magyarázatot arra, hogy hogyan hihetik magyarok százezrei őszintén azt, hogy Jézus pártus-sumér-szíruszi-magyar volt, és hogy a hun-magyar ősfaj az, akik a kis tektitűrhajóikról civilizálták a Földet. Ahogy Timothy Keller is írja, az ilyesfajta, minden igazságot nékülöző delíriumos politikai agenda egészen konkrétan bálványimádás, amennyiben korlátos létezésünk [halál] tudomásul vétele helyett egy külső erőt (itt az egyszerre imádott és gyűlölt, óvó és áruló, teremtő és pusztító anyát) tesz felelőssé a sikerért és sikertelenségért, behelyettesítve azzal az egyetlen valóban imádható, Isten imádatát (Keller: Counterfeit Gods, 117). Niebuhr szerint pedig ez a fajta bálványimádás az, ami végül a náci Németország népirtásaihoz vezet (Niebuhr: The Nature and Destiny of Man, vol. I, Human Nature, 189); ahogy Jung is megjegyzi, “a szentimentalizmus a brutalitás édestestvére, és a kettő soha nem távolodik el messzire egymástól” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 489).
Észre kell venni, hogy ezek a lassan évszázados rögeszmék a magyar turáni “faj” felsőbbrendűségéről nem bugok, hanem feature-ök: arról a sokkal mélyebb neurózisról árulkodnak, amiben a célját vesztett, és ezért teljesen megkötött, ezért incesztuózus törekvésébe regrediált és belemerevedett magyar libidó pang és egyre mélyebbre süllyed.
Mi lehetne az új cél? Hát, nihil novum sub sole, csak az, ami mindig is volt: Isten, az Istennel való közösség.
“Ezzel szemben a szimbolikus igazság, amely az anya helyébe vizet, az apa helyébe szellemet (lelket) vagy tüzet helyez, az incesztustörekvésében megkötött libidónak új teret nyit, megszabadítja, és valamilyen szellemi formába bezeti azt át. Így válik az ember szellemi (lelki) lényként ismét gyermekké és születik egy testvéri körbe, anyja azonban a “szentek közössége”, az Egyház, testvéri köre pedig az emberiség, akivel a szimbolikus igazság közös világrészén újból összeköti magát.” (Jung 262)
Elemezzük csak ezt az elképesztően mély állítást részenként! Az anya helyébe vizet - apa helyébe tüzet felszínesen is azonosítható a keresztség és a bérmálás/konfirmáció szentségeivel (ahogy ezt Jung egyébként meg is teszi, ld. Az átalakulás szimbólumai, 271). A hangsúly azonban a transzformáción van, mégpedig azon, ahogy a szimbólum maga olyan átalakító erővel bír, és a libidót az alacsonyabbrendűből a magasabba vezetik át az igazság megélésén és megtapasztalásán keresztül. S hogy miért szabadít meg? “A neurotikusnak, aki nem tud megválni anyjától, jó oka van erre: végső soron a halálfélem az, amely ott tartja őt.” Az integratív, a világgal a valós fejlődés útján egyenrangú egységbe lépés előfeltétele az, hogy tagadás és regresszív fantáziálás helyett belátjuk és elfogadjuk saját korlátos mivoltunkat, azt, hogy nem vagyunk se függetlenek, se szuverének, se önellátók. Ez az elfogadás - a kívánságfantázia feláldozása - az, aminek a révén “az ember a halálfélelemtől váltja meg magát” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 491), hiszen immár nem semmi-lét a neurotikus vekengésünk célja, hanem birtokában vagyunk annak a tudásnak, hogy egy olyan komplex függőségi-hatalmi rendszer részei vagyunk, ami épp a kölcsönös interdependancia révén biztosítja a fennmaradást minden elemének.
Az Egyház szellemi formájába való átvezetődés sem triviális, hiszen magának az egyháznak a fogalma sokrétegű és árnyalt. Az oikumene eredeti jelentése nem más, mint a “világ,” ezen belül specifikusan az “emberek által lakott világ.” A katolikus (καθολικός) jelentése “egyetemes,” tehát az Egyház az egész világot magába foglalja, az egész emberiséget. Jézus missziós parancsa, a “menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet” is ezt tükrözi: Isten nem csak egy kiválasztott népet tekint a magáénak immár, legyen az akár a zsidó vagy a sumér-pártus-táltos-magyar, hanem minden egyes ember. És éppen ez az a szimbolikus igazság, amivel újból össze kell kötnünk magunkat: az emberiség egy-ház, egy közös család, egy vérségi kötelékkel, amiben épp ezért az incesztustörekvés maga is szükségszerűen értelmetlen. “A hős, aki immár kellőképpen előrehaladt a ‘domesztikációban,’ az incesztus elkövetése helyett an incesztushajlam feláldozása révén próbálja meg elérni a halhatatlanságot” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 306). Épp egy-házba való domesztikáció lenne egyházaink legfőbb feladata, amit sajnos egyre kevésbé tesz, sőt, egyre inkább ellene cselekszenek: gyűlöletet szítanak lassan mindenki ellen, aki nem konkrétan az Úri utcában tanyázik, megbélyegezve és becsmérelve még a saját híveiket is, saját magukat - na meg persze a Fideszt, konkrétan Orbán Viktort állítva a nemzet megmentője, tehát Isten helyébe.
Pedig van nekünk olyan tanítónk, aki épp ezzel ellentétes gondolatokat hagyott örökül a magyarságnak: Szent István. (7) Az, hogy István felajánlotta az országot Máriának, egy hasznos példája az incesztuózus energiák szublimálásának, és a transzcendens igazság felé való csatornázásának. Mária nem anya, hanem Anya - az Istenanya, no less, és mint ilyen magasabb minőséget jelenít meg. Épp azt a magasabb minőséget, amivel a közösségre törekvés, mint láttuk, a destruktív (ön- és közveszélyes) neurózis helyett konstruktív és progresszív utat mutat. A Regnum Marianum nem arról szól, hogy regnum, hanem hogy Marianum: Magyarország egy az Istenanya gyermekei között. Ez önmagában egy nagyszerű szimbolikus cselekedet lett volna, de legfontosabb gondolatait István le is írta, és évszázadokon keresztül volt konkrétan a magyar jogrend alapja:
“Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. [...]Mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét.
Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni.”
Quid plura?
1: https://www.magyarhirlap.hu/belfold/Hogyan_kezdodott_a_nagy_haboru. Egyébként Tisza ellenkezése és háború elleni érvelése tiszteletreméló pacifista hozzáállás volt: kérdés, mi történt volna, ha nem adja be a derekát, hanem kitart álláspontja mellett.
2: A Monarchia Bécsi aranykorának egyik legszebb és legszívfájdítóbb dokumentuma Zweig Die Welt von Gestern-je. Nem vitatom a Habsburg-birodalom számos erényét, úgymint a multikulturalitást, az intellektuális, hitbéli, kulturális szabadságot, illetve azt, hogy ezt, illetve a relatív anyagi prosperitást a korabeli iparosított gyarmatbirodalmakkal szemben nem a kizsákmányolással, a munkásosztály tervezett megnyomorításával és emberiség-ellenes bűnök tömegével biztosította. Mindazonáltal a Birodalom társadalmi, gazdasági, és politikai berendezkése fenntarthatatlan volt - talán épp azért is robbant itt elsőnek a feszültség, mert a korhoz képest progresszív folyamatok a század elejére elakadtak, sőt, a reakciós erők kifejezetten elfojtották őket, és helyette az oppresszív imperializmus felé kezdték terelni az államalakulatot.
3: A jövő előre megbűnhődése egyébként szerintem egy rettenetesen torz és beteges gondolat. Elsőre, ha picit is belegondolunk, akkor ez azt jelenti, hogy olyanok vagyunk, mint a stréber gyerek, aki előre megcsinálja az összes házit, csak mi az Élet Iskolájában (ahol Isten a tanár)?! De ha jobban kibontja az ember, a Himnusz ezen sora azt jelenti, hogy mi már most ledolgoztunk a jövőbeni bűneinkért a büntetéstünket - ami nem csak azt jelenti, hogy igenis lesznek a jövőben bűneink, hanem azt is, hogy akkor ezeket büntetlenül elkövethetnénk. WTF???
4: Természetesen a krisztusi megváltás eredménye épp az, hogy Isten immár nem csak a történelem ura, hanem maga is belépett a történelembe, és ezzel annak részévé, az emberi sorsközösség tagjává vált. Ugyanakkor Jézus halála és feltámadása nem magával ezekkel az aktusokkal alakította a történelem sorsát, hanem az ezek köré szerveződő hiten és közösségen keresztül, mintegy másodlagos, derivatív módon; a hit és a közösség pedig épp úgy az ígéretet teszi meg tárgyává, mint Baldr vagy Artúr esetében.
5: A legszebb példája ennek az Enuma Elishben található meg, ahol is Apsût és Tiamatot konkrétan annyira zavarja a semmi-lét alvásban az újonnan teremtett istenek életének zaja, hogy inkább elpusztítják őket: a formátlan káosz nem-lét már épp létező formája minden áron a differenciálatlanságba akar visszakerülni.
6: “Ez az archetípus egyik jellemző hatását mutatja: elemi erővel ragadja meg a lelket és az emberi korlátok áthágására kényszeríti. Túlzást, felfuvalkodottságot (infláció!), megkötöttséget, illúziót és megszállottságot okoz jó és rossz értelemben egyaránt. Ez az oka annak, hogy az embereknek mindig szükségük volt démonokra, sosem tudtak istenek nélkül élni, kivéve a "homo occidentalis" (a nyugati ember) egypár különösen bölcs példányát a közelmúltban, azokat az "Übermensch"-eket, akik számára az "Isten halott", tehát ők maguk lesznek istenekké, hideg szívű, kérges koponyájú kisistenekké.” (Jung, Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, 47.)
7: Aki értem én, hogy hadat viselt a saját népe, meg mások ellen, illetve hódító hadjáratokat is folytatott, de itt a lényeg nem ez, hanem a szavainak az igazsága - még ha ő maga nem is tartotta meg őket.
No comments:
Post a Comment