Trianon neurózisa, avagy a magyar mítosz infantilizmusa, no meg Szent István

 

Most itt Trianon 100. évében, az államalapítás apropóján elég tanulságos nem maga Trianon eseményének elemzése (azt pl. Gulyás Marci a Partizánon kiválóan megtette már évekkel ezelőtt), hanem annak a valóságos mítosznak a felépülése és természete, ami a történelmi Magyarország köré nőtt. A magyar identitásnak sarokköve Trianon, akár akarjuk, akár nem, és ennek mentén kb. három részre osztható a “nemzet”: akiknek fáj Trianon; akiknek semleges; és azok, akiknek elegük van már az egész trianonozásból. Én magam az utóbbihoz tartozom, sok érvem van rá, többek között a “tetszettek volna nem elveszíteni a háborút,” “talán értelmes kisebbségpolitikát kellett volna a Trianont megelőző 50 évben csinálni,” meg hasonlók. Pedig nekem is szétszakította a családom! Nade ezeket majd kifejtem egy külön posztban. Mindenesetre az én személyes véleményem a történelmi tényeken nem változtat, ahogy azon sem, hogy Trianon és a jóságos Nagymagyarország mítosza egy valós és máig ható, sok esetben az életünket megnyomorító jelenség, aminek a feldolgozásával nem lehet várni - minél később kezdjük el, annál nehezebb lesz, és teljesen fölöslegesen vártunk már így is 100 évet.

Kezdjük azzal, hogy Trianon - vagyishát a Párizs környéki békeszerződések, ugye - igazságtalan. Az-e? Az. Ez nem is kérdés. Csakhogy a békeszerződések mindig igazságtalanok, sosem méltányosak. Hogy miért azok? Hát, ugye… elvesztettünk egy háborút, vagy mi, ráadásul egy olyan háborút, amit mi kezdtünk és mi provokáltunk. De alapvetően itt nem arról van szó, hogy mi kezdtük, hanem arról, hogy háborút. Lehet-e egy háború igazságos? Nem. Ágoston szerint nem létezik igazságos háború, (De civitate Dei, XIX.7.2.) épp úgy, ahogy nem létezik igazságos állam sem (lásd itt). Márpedig ha egy állam (gy.k. az Osztrák-Magyar Monarchia) nem igazságos (és tudjuk, hogy nem volt az - elképesztő vagyoni, nemi, és etnikai különbségek voltak), akkor hogyan is lehetne a háborúja az? És itt nem lehet azzal érvelni, hogy “de ez volt a korszellem!” Krisztus minden hatalmat és igazságtalanságot tagadó tanítása után 1900 évvel ne jöjjünk már ezzel, könyörgöm. A tu quoque amellett, hogy klasszikus érvelési hiba, soha nem visz előbbre: mindenki idiótasága nem legitimálja az én idiótaságomat. A háború szükségszerűen abból fakad, hogy egy állam az belső igazságtalanságát externalizálja és projiciálja egy ellenségre, legyen az akár belső (polgárháború vagy népirtás), akár külső. A saját belső konfliktusát feldolgozás és integratív feloldás helyett destruktív módon kivetíti, és bűnbakot keresve pusztításba fog.

 Az első világháború mindkét részről területszerző háború volt, tehát nem önmagukat védték meg, hanem egy gondosan, évtizedeken keresztül felépített, kitervelt, előre megfontolt összecsapás - a war to end all wars, ugyebár. Valakinek pusztulnia kellett. A Monarchia és ezen belül Magyarország tehát semmilyen módon nem indíthatott igazságos háborút, még ha Tisza követelte is, hogy a “határkiigazításon” kívül a Monarchia szerb területeket ne hódítson meg. (1)

Az igazságtalan akarat rákényszerítése elkerülhetetetlenül igazságtalan kifejlethez vezet. Akár mi nyerjük meg a háborút, akár az antant, a rezolúció mindenképp igazságtalan lett volna. Mi vesztettünk, igy nincs mit csodálkozni azon, hogy ugyanolyan mértékű igazságtalanságot követtek el rajtunk, mint amit mi terveztünk végrehajtani.

 A trauma forrása tehát az igazságtalanság; csak nem abban a formában, ahogy közkeletűen gondoljuk. A Nagy Háború a Monarchiát szétfeszítő politikai-gazdasági-társadalmi integratív megoldása helyett a feszültség projiciálása volt: igazságos feloldás helyett igazságtalan pusztítás. A békediktátum által generált neurózis tehát már a Háború előtti állapotokból fakad, pontosabban azok gyógyulásának hiányából. Tévedés azt gondolni, hogy a dualizmus a magyarság, vagy a Monarchiát konstituáló nemzetiségek aranykora lett volna, még ha ez Bécsből vagy Budapestről így is tűnhetett. (3) Persze nem tűnt így, különben nem lettek volna rendszeresen sortűzzel oszlatva a különféle nemzetiségi tüntetések. 

 A valós kérdés egyébként első körben, amikor hozzáfogunk a probléma megértéséhez, nem is az igazságtétel - hiszen nem is lehet, épp a fenti okok miatt. Az I. világháborúban nem a Jó és a Rossz harcolt egymás ellen (ahogy egyébként a másodikban sem). Mindkét oldalon csak és kizárólag igazságtalan, tehát illegitim államok, uralkodók, és társadalmak destruktív és mohó vágyai álltak. Trianon épp azért mitikus, mert mind a mai napig az összes érintett ország mint a JÓ (mi) és a ROSSZ (ők) örök háborújának egy epizódját éli meg. Románia szerint az elnyomó, zsarnoki Magyarországon vettek elégtételt, a magyarok szerint pedig a nemzetcsonkítás/a magyarság elpusztítása/elborultabbnál elborultabb konteók volt a cél. És ezekben mind van is igazság, de egyik sem az Igazság. “A mítoszok esetében nagyon is valószínű, hogy azok egész nemzetek kívánságfantáziái eltorzult maradványainak, az újabb kori emberiség világi álmainak felelnek meg.” ( Freud: Der Dichter und das Phantasieren, 205.)

Hogy mik is az ilyen kívánságfantáziák? Míg egyéneknél ezek könnyen kideríthető, és a pszichoanalitikusok által tömegesen dokumentált példák állnak rendelkezésre, nem ennyire egyszerű népeknél feltárni ezt. Szerencsére kis országunkban a kormánymédia folyamatosan elvégzi ezt a munkát helyettünk, ahogy egyébként ironikus módon Trianon óta mindig is tette. A Horthy-korszak propagandája, majd a Rákosi- és Kádár-éráké, újonnan pedig az Orbán-agymosás nem győzi azt sulykolni, hogy Magyarország nagy-erős-büszke-hatalmas-mindenellenségétlegyőző-fickós-szerény-nyakas-de-korrekt-Vezető által vezetett nagy-erős-büszke-hatalmas-mindenellenségétlegyőző-fickós-szerény-nyakas-de-korrekt Nép és ország, akinek minden gondja-baja csak és kizárólag a belső ellenségek árulása (kommunisták, zsidók, imperialisták, liberálisok, vagy ugye csak az “ellenzékiek”) és a külső ellenségek (kommunisták, zsidók, imperialisták, liberálisok, BRÜSSZEL) mindenáron a magyar népet elpusztítani kívánó gonoszsága hátráltat abban, hogy… hát ugye az bizonytalan, hogy mi is lenne a paradicsomi állapot pontos formája, de mindenképp paradicsomi lenne, az biztos.

Jung szerint “a neurózisokat az infantilis autoerotizmus jellemzi,” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 45.) és egyébként nehéz is másként értelmezni azokat a beteges megnyilatkozásokat és írásokat, mint pl. az Arvisúrák, meg az egyéb, a magyarokat civilizáló ősfajként meg alienekként beállító “nézeteket.” De ennek enyhébb változata, a folyamatos önfelmagasztalás (a legtöbbet szenvedett, a legokosabb, az egy főre jutó Nobelek/olimpiaiaranyak/Zuckerbergnélokosabbgázszerelők/egyfőrejutószentek tekintetében világelső, pápa-által-Krisztusutódnak-kijelölt, Európa/kereszténység utolsó védőbástyája [Bizánc az lófasz], megbűnhődtemárenépamúltatsjövendőt ecetera) (6) ugyanúgy a patológiás narcizmus ismertetőjele, mint Orbán FB-függősége. Szóval a tagadhatatlanul jobb sorsra érdemes magyar nép elég tekintélyes része abban a hitben él, hogy Magyarország és a magyar nép (sőt, faj) valamiféle különleges, szupererők birtokában lévő, Istentől kiválasztott szupernép, aminek csak a gonosz-gonosz ellenségek folyamatos ármánykodása tesz keresztbe.

Ezek az ellenségek pedig ugye egyetlen módját ismerik az ármánykodásnak: az árulást. Teljesen mindegy, hogy gyíkemberek-e vagy spekulánsok, a módszerük az, hogy előbb beférkőznek a jóindulatú magyarok bizalmába, majd belülről állnak neki pusztítani minket, pont a legfontosabb/legszentebb pillanatokban! Az árulás minden hősi mítosz alapmotívuma, teljesen magától értetődő módon: tisztességes harcban a hős legyőzhetetlen, ezért ellenségeinek ármányhoz kell folyamodnia. Az árulás kivédhetetlen, és általában a mítoszok sem dolgozzák fel, hanem csak a rezolúció ígéretével operálnak: Baldr fel fog támadni, ahogy Nagy Károly, Csaba királyfi, Barbarossa, Artúr, stb. is majd egyszer vissza fognak térni. Héraklész apoteózisa és Jézus feltámadása is hasonló, hiszen a túlvilágra szólnak, az egyén konkrét történelmi élethelyzete épp olyan, mint vagy még rosszabb, mint az árulást megelőzően. (4) 

Amint láthatjuk, az egész történet olyan, mintha az ígéretes hős valódi megistenülése vagy a múltban lenne megtalálható, tehát az oda való visszatérés kívánatos, vagy pedig valamilyen külső erő folyamatosan megakadályozná azt. Mi a közös a kettőben? A gyermeki lét. Az elsőben a gyermekkor kívánatos, hiszen akkor voltunk mi magunk a világ középpontjai, az istenek; a második narratívában pedig erővel vagyunk kiskorúsítva, gonosz-gonosz árulók által. De figyeljük meg azt, hogy a második fonál a magyar sztoriban nem létezik az első nélkül: az ősi méltóságunkat és hatalmunkat vették el a külső ellenségek (persze a belső cinkosok segítségével), és az ehhez való visszatérésünket akarják megakadályozni!

A pszichoanalízisben ennek a jelenségnek külön neve van: infantilis regresszió, illetve incesztus. Az incesztust, mielőtt bárki arra gondolna, hogy mi magyarok szó szerint kollektíve mind a saját kedves édesanyánkat szeretnénk magunkévá tenni, itt azt jelöli, hogy a l..ibidó - azaz az életenergia - tiltott irányba fordul: az elszakadás és a korlátos lét tudomásulvétele és szublimálása helyett minden igyekezetével az őseredeti egységbe való visszatérést keresi. Ez az irány azért tiltott, mert a differenciálatlan léttel egyenlő, a tudat számára a megsemmisülést jelenti, hiszen paradox módon az lét felelősségétől és terhétől megrettenve abba a korba vágyik vissza, amikor még nem létezett. (5) Incesztus “mindaz, ami a gyermekkorba törekszik. A gyermek számára ez még nem incesztus; e visszafelé törekvés csak a kifejlődött szexualitással rendelkező felnőtt számára válik incesztussá, hiszen ez utóbbi már nem gyermeki, hanem olyan nemiséggel rendelkezik, mely voltaképpen nem visel el regresszív alkalmazást (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 272.)

A magyarság kiválóságfantáziáinak terminus ante quem-je jellemzően épp az államalapítás, azaz a keresztény Európába való integrálódásunk megkezdése. Előtte jöttünk a Szíruszról és előtte volt Jézus is magyar, és a körosztós magyar kereszténység igazabb, mint a gagyi judeo-római álkereszténység, meg ilyenek. Igaz, hogy ekkor még a mai értelemben vett “magyarság” nem létezett (ahogy egyébként a 19. századig nem létezett), de a kívánságfantázia lényege épp ez: egy soha nem létező, sőt, létképtelen állapotot akar valósággá tenni. A magyarság a szó szoros értelemben vett idealizálása, gyakorlati tartalom nélküli puszta eszménnyé emelése, majd erre mindenféle “pozitív” attribútumok aggatása, végül pedig az ezzel való azonosulás megkísérlése ugyanaz a folyamat, mint amikor egy archetípussal való azonosulás során a lélek megszállottá lesz. (9)

A nép/állam reprezentánsa  a közgondolkodásban (metonímia, Budapest=Magyarország) és a pszichoanalitikus szimbolikában a város, specifikusan a főváros. Természetesen a vidékiséggel élő olvasó mindjárt felhördül, hogy de az ország nem a vízfej naffalu Budapest, de egy pillanatot várjon! “A város anyaszimbólum: a nőt jelképezi, aki lakóit mint gyermekeit veszi körül. [...] Az erős, soha térdre nem kényszerített városok a szüzek megfelelői; a gyarmatok pedig az anya leányai és fiai. A városok azonban romlott nők is lehetnek.” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 238-9.) Ezek után Jung hosszasan elemzi a különféle mitológiák ezt alátámasztó példáit, de nekünk hál’istennek van jobb orákulumunk, aki ezt támasztotta alá: vitéz nagybányai Horthy Miklós.

“...gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani.”

 

A Magyar Eszmény a rögeszmés saját magával való megszállottságában nem más, mint Ágoston Földi Városa. Ennek szociológiai modellje egy-az-egyben leírja a magyar társadalom képét és történelmét. A Földi Város tagjai Isten (kifelé irányuló) keresése helyett csak a saját érdekeiket nézik, bármiféle immanens társasság nélkül. A sok eltérő, egymással ellentétes érdek szükségszerűen konfliktushoz vezet, ami rend nélkül rövidesen önpusztításba fordulna - ugyanakkor épp a konfliktus, és az erőszak az, ami valamiféle rendet mégis képes konstituálni, hiszen egyetlen ember sem lehet önfenntartó, és szüksége van mások kooperációja, amit azonban erőszakkal vagy igazságtalansággal ér el. A Földi Város Ágoston szerint maga a strukturális igazságtalanság: az egész rendszer arra épül, vagy vannak erősek, akik akaratának alávetik magukat a gyengék. Egy ilyen társadalom hosszú ideig működőképes lehet - Róma is akkor már 11 évszázada létezett. Ugyanakkor szükségszerűen saját magát pusztítja el újra meg újra, hiszen az elnyomottak újra meg  újra fellázadnak elnyomóik ellen: a céljuk azonban sosem az, hogy egy igazságos rendszert hozzanak létre (ami Ágoston szerint lehetetlenség is), hanem az, hogy az igazságtalanság az ő javukat szolgálja. (Tarcsay: Metanarratives of history, 38-47) A Földi Város nem törődik felebarátaival, tehát Istennel sem, sőt, ellenségnek tekinti, hiszen a saját érdekei és az önfenntartás zárt ciklusa helyett más célokat helyez előtérbe. Az igazi hívő szükségszerűen a Földi Város ellensége. A Földi Város minden energiája tehát saját maga fenntartására irányul (ami a fasizmus tankönyvi definíciója), ez pedig azt eredményezi, hogy polgárai libidója is zárt körben mozog: a kifelé irányulás helyett incesztuózusan a város-anya felé irányulnak, ezt akarják megszerezni és legyűrni. (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 246-250). Jung eszmefuttatása különösen helyénvaló: a Jelenések Könyve Babilonját értelmezi, hiszen János azt a várost expliciten úgy írja le, mint “akivel paráználkodtak a föld királyai, és paráznaságának borától megrészegedtek a föld lakói” és egyszersmind “a föld paráznáinak és undokságainak anyja” (Jel 17:1-5) A városra irányuló libidó tehát ugyanaz, mint Ágoston libido dominandi-ja, vagyis az uralkodás vágya. Sőt, ezen túlmutatva, 

 

“To  have  libido  dominandi is  to  seek dominatio,  which  is,  in  turn,  to  seek  to  be  a dominus. Dominus is  the  Latin  rendering  of  the  Tetragrammaton,  the  unsayable  four-lettered name of God, a fact of which Augustine is much aware. When he writes of the libido dominandi as characteristic of the earthly city, then, he is depicting a desire to be God:  idolatry  again,  in an  elegantly  lexical  key,  and  again  an  explicitly  theological account of what constitutes the politics of the earthly city.” (Griffiths, ‘Secularity and saeculum’, 48)

 

Az istenné válás rettenetes téveszméi adják épp a magyarázatot arra, hogy hogyan hihetik magyarok százezrei őszintén azt, hogy Jézus pártus-sumér-szíruszi-magyar volt, és hogy a hun-magyar ősfaj az, akik a kis tektitűrhajóikról civilizálták a Földet. Ahogy Timothy Keller is írja, az ilyesfajta, minden igazságot nékülöző delíriumos politikai agenda egészen konkrétan bálványimádás, amennyiben korlátos létezésünk [halál] tudomásul vétele helyett egy külső erőt (itt az egyszerre imádott és gyűlölt, óvó és áruló, teremtő és pusztító anyát) tesz felelőssé a sikerért és sikertelenségért, behelyettesítve azzal az egyetlen valóban imádható, Isten imádatát (Keller: Counterfeit Gods, 117). Niebuhr szerint pedig ez a fajta bálványimádás az, ami végül a náci Németország népirtásaihoz vezet (Niebuhr: The Nature and Destiny of Man, vol. I, Human Nature, 189); ahogy Jung is megjegyzi, “a szentimentalizmus a brutalitás édestestvére, és a kettő soha nem távolodik el messzire egymástól” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 489).

Észre kell venni, hogy ezek a lassan évszázados rögeszmék a magyar turáni “faj” felsőbbrendűségéről nem bugok, hanem feature-ök: arról a sokkal mélyebb neurózisról árulkodnak, amiben a célját vesztett, és ezért  teljesen megkötött, ezért incesztuózus törekvésébe regrediált és belemerevedett magyar libidó pang és egyre mélyebbre süllyed. 

Mi lehetne az új cél? Hát, nihil novum sub sole, csak az, ami mindig is volt: Isten, az Istennel való közösség. 

 

“Ezzel szemben a szimbolikus igazság, amely az anya helyébe vizet, az apa helyébe szellemet (lelket) vagy tüzet helyez, az incesztustörekvésében megkötött libidónak új teret nyit, megszabadítja, és valamilyen szellemi formába bezeti azt át. Így válik az ember szellemi (lelki) lényként ismét gyermekké és születik egy testvéri körbe, anyja azonban a “szentek közössége”, az Egyház, testvéri köre pedig az emberiség, akivel a szimbolikus igazság közös világrészén újból összeköti magát.” (Jung 262)

 

Elemezzük csak ezt az elképesztően mély állítást részenként! Az anya helyébe vizet - apa helyébe tüzet felszínesen is azonosítható a keresztség és a bérmálás/konfirmáció szentségeivel (ahogy ezt Jung egyébként meg is teszi, ld. Az átalakulás szimbólumai, 271). A hangsúly azonban a transzformáción van, mégpedig azon, ahogy a szimbólum maga olyan átalakító erővel bír, és a libidót az alacsonyabbrendűből a magasabba vezetik át az igazság megélésén és megtapasztalásán keresztül. S hogy miért szabadít meg? “A neurotikusnak, aki nem tud megválni anyjától, jó oka van erre: végső soron a halálfélem az, amely ott tartja őt.” Az integratív, a világgal a valós fejlődés útján egyenrangú egységbe lépés előfeltétele az, hogy tagadás és regresszív fantáziálás helyett belátjuk és elfogadjuk saját korlátos mivoltunkat, azt, hogy nem vagyunk se függetlenek, se szuverének, se önellátók. Ez az elfogadás - a kívánságfantázia feláldozása - az, aminek a révén “az ember a halálfélelemtől váltja meg magát” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 491), hiszen immár nem semmi-lét a neurotikus vekengésünk célja, hanem birtokában vagyunk annak a tudásnak, hogy egy olyan komplex függőségi-hatalmi rendszer részei vagyunk, ami épp a kölcsönös interdependancia révén biztosítja a fennmaradást minden elemének.

Az Egyház szellemi formájába való átvezetődés sem triviális, hiszen magának az egyháznak a fogalma sokrétegű és árnyalt. Az oikumene eredeti jelentése nem más, mint a “világ,” ezen belül specifikusan az “emberek által lakott világ.” A katolikus (καθολικός) jelentése “egyetemes,” tehát az Egyház az egész világot magába foglalja, az egész emberiséget. Jézus missziós parancsa, a “menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet” is ezt tükrözi: Isten nem csak egy kiválasztott népet tekint a magáénak immár, legyen az akár a zsidó vagy a sumér-pártus-táltos-magyar, hanem minden egyes ember. És éppen ez az a szimbolikus igazság, amivel újból össze kell kötnünk magunkat: az emberiség egy-ház, egy közös család, egy vérségi kötelékkel, amiben épp ezért az incesztustörekvés maga is szükségszerűen értelmetlen. “A hős, aki immár kellőképpen előrehaladt a ‘domesztikációban,’ az incesztus elkövetése helyett an incesztushajlam feláldozása révén próbálja meg elérni a halhatatlanságot” (Jung: Az átalakulás szimbólumai, 306). Épp egy-házba való domesztikáció lenne egyházaink legfőbb feladata, amit sajnos egyre kevésbé tesz, sőt, egyre inkább ellene cselekszenek: gyűlöletet szítanak lassan mindenki ellen, aki nem konkrétan az Úri utcában tanyázik, megbélyegezve és becsmérelve még a saját híveiket is, saját magukat - na meg persze a Fideszt, konkrétan Orbán Viktort állítva a nemzet megmentője, tehát Isten helyébe.

Pedig van nekünk olyan tanítónk, aki épp ezzel ellentétes gondolatokat hagyott örökül a magyarságnak: Szent István. (7) Az, hogy István felajánlotta az országot Máriának, egy hasznos példája az incesztuózus energiák szublimálásának, és a transzcendens igazság felé való csatornázásának. Mária nem anya, hanem Anya - az Istenanya, no less, és mint ilyen magasabb minőséget jelenít meg. Épp azt a magasabb minőséget, amivel a közösségre törekvés, mint láttuk, a destruktív (ön- és közveszélyes) neurózis helyett konstruktív és progresszív utat mutat. A Regnum Marianum nem arról szól, hogy regnum, hanem hogy Marianum: Magyarország egy az Istenanya gyermekei között. Ez önmagában egy nagyszerű szimbolikus cselekedet lett volna, de legfontosabb gondolatait István le is írta, és évszázadokon keresztül volt konkrétan a magyar jogrend alapja: 

“Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. [...]Mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét.

Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni.”

Quid plura?

1: https://www.magyarhirlap.hu/belfold/Hogyan_kezdodott_a_nagy_haboru. Egyébként Tisza ellenkezése és háború elleni érvelése tiszteletreméló pacifista hozzáállás volt: kérdés, mi történt volna, ha nem adja be a derekát, hanem kitart álláspontja mellett.

2: A Monarchia Bécsi aranykorának egyik legszebb és legszívfájdítóbb dokumentuma Zweig Die Welt von Gestern-je. Nem vitatom a Habsburg-birodalom számos erényét, úgymint a multikulturalitást, az intellektuális, hitbéli, kulturális szabadságot, illetve azt, hogy ezt, illetve a relatív anyagi prosperitást a korabeli iparosított gyarmatbirodalmakkal szemben nem a kizsákmányolással, a munkásosztály tervezett megnyomorításával és emberiség-ellenes bűnök tömegével biztosította. Mindazonáltal a Birodalom társadalmi, gazdasági, és politikai berendezkése fenntarthatatlan volt - talán épp azért is robbant itt elsőnek a feszültség, mert a korhoz képest progresszív folyamatok a század elejére elakadtak, sőt, a reakciós erők kifejezetten elfojtották őket, és helyette az oppresszív imperializmus felé kezdték terelni az államalakulatot. 

3: A jövő előre megbűnhődése egyébként szerintem egy rettenetesen torz és beteges gondolat. Elsőre, ha picit is belegondolunk, akkor ez azt jelenti, hogy olyanok vagyunk, mint a stréber gyerek, aki előre megcsinálja az összes házit, csak mi az Élet Iskolájában (ahol Isten a tanár)?! De ha jobban kibontja az ember, a Himnusz ezen sora azt jelenti, hogy mi már most ledolgoztunk a jövőbeni bűneinkért a büntetéstünket - ami nem csak azt jelenti, hogy igenis lesznek a jövőben bűneink, hanem azt is, hogy akkor ezeket büntetlenül elkövethetnénk. WTF???

4: Természetesen a krisztusi megváltás eredménye épp az, hogy Isten immár nem csak a történelem ura, hanem maga is belépett a történelembe, és ezzel annak részévé, az emberi sorsközösség tagjává vált. Ugyanakkor Jézus halála és feltámadása nem magával ezekkel az aktusokkal alakította a történelem sorsát, hanem az ezek köré szerveződő hiten és közösségen keresztül, mintegy másodlagos, derivatív módon; a hit és a közösség pedig épp úgy az ígéretet teszi meg tárgyává, mint Baldr vagy Artúr esetében.

5: A legszebb példája ennek az Enuma Elishben található meg, ahol is Apsût és Tiamatot konkrétan annyira zavarja a semmi-lét alvásban az újonnan teremtett istenek életének zaja, hogy inkább elpusztítják őket: a formátlan káosz nem-lét már épp létező formája minden áron a differenciálatlanságba akar visszakerülni.

6: “Ez az archetípus egyik jellemző hatását mutatja: elemi erővel ragadja meg a lelket és az emberi korlátok áthágására kényszeríti. Túlzást, felfuvalkodottságot (infláció!), megkötöttséget, illúziót és megszállottsá­got okoz jó és rossz értelemben egyaránt. Ez az oka annak, hogy az embereknek mindig szükségük volt démonokra, sosem tudtak istenek nélkül élni, kivéve a "homo occidentalis" (a nyugati ember) egypár különösen bölcs példányát a közelmúltban, azokat az "Übermensch"-eket, akik számára az "Isten halott", tehát ők maguk lesznek istenekké, hideg szívű, kérges koponyájú kisistenekké.” (Jung, Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, 47.)

7: Aki értem én, hogy hadat viselt a saját népe, meg mások ellen, illetve hódító hadjáratokat is folytatott, de itt a lényeg nem ez, hanem a szavainak az igazsága - még ha ő maga nem is tartotta meg őket.

 

Keresztény felelősségvállalás, avagy miért nem mindenki annyit ér, amennyije van

 

“Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is?" (1) A felebaráti szeretet parancsa nem elvont jóindulatot vagy valamiféle passzív együttérzést tételez fel, hanem azt, hogy megosszuk embertársainkkal a mi javainkat. Krisztus parancsa tartalmilag és politikailag is párhuzamba állítható a gazdag ifjúnak adott tanácsával: “Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” (2) A kor gyakorlata és éthosza szerint a philantropia (emberszeretet) és az euergetismos (jó-tevés) ugyanis egy felülről lefelé irányuló dolog volt, aminek célja a vagyon bemutatása, a holtak dicsőítése, valamint a politikai kötelesség ellátása volt, (3) ez utóbbiba ideértve a rendbontástól való félelmet is.(4)  A római szociális felelősségvállalás csak a család tagjaira vonatkozott, a patronációs tevékenység tehát a paterfamilias meghosszabbítása volt - azé a paterfamiliasé, ahol a családfő abszolút hatalmat gyakorolt az alárendeltek fölött, szó szerint élet és halál uraként. (5) A korabeli görög szóhasználat megkülönböztette a szegények között a penetes (szegények) és a ptochoi (nincsetelenek) fogalmát: az előbbi még a társadalom (tehát a császár paterfamilias-a) része, az utóbbi nem. A nincsetelenek nem romantikus csavargók voltak, hanem szó szerint a leprásokkal egy szinten mozgó kitaszított páriák, akik nem az emberi család részei.

Krisztus tanítása Máté 25. fejezetében ezt a képzetet állítja teljesen feje tetejére. A legfontosabb eleme a példabeszédnek az, hogy Jézus a királyról beszél, mint aki éhezik, beteg, szomjazik, jövevény, mezítelen, és börtönben van. Krisztus tehát nem csak lerántja az uralkodó (a korban szakrális, istenektől kiválasztott személynek tekintett) szerepét a római társadalmi hierarchia magaslatáról,  hanem mindenféle szociális különbségtételt eltöröl. A családhoz tartozás és a “társadalmi hasznosság” a pogányok gondolata, és a kárhozatba vezet, és Isten minden embert egyenlőnek teremtett rendjének követése az, ami üdvösségre vezet. A keresztény ember, szemben a pogánnyal, nem fordíthatja el arcát a szenvedők elől, és írhatja ki őket társadalmából, (7) hiszen azzal épp a társadalom szakrális és politikai központját, a királyt tagadja meg.

Mindezt Jézus azzal együtt mondja, hogy a Birodalomban Rómában és egyes városokban már létezett egyfajta alapjövedelem (az annones és frumentationes), az egyházatyák pedig úgy értenek vele együtt, hogy egyfajta családi pótlék (alimenta) is létezett Hadrianustól kezdődően, egészen Konstantin uralkodásáig. Nem Konstantin törölte el, de az ő szegénység-ellenes intézkedéseiből tudjuk, hogy az alimenta már nem létezett; ezt indította újra a császár segélyek formájában azon családok részére, ahol a gyerek abban a veszélyben forgott, hogy eladják. (8)

 

Már az Ószövetségben látunk gyakorlati példákat és parancsokat az olyan nincstelenek segítésére, akik a társadalom valamilyen okból marginalizált tagjai. Mózes 5. könyvének 24. fejezete a szegények emberbaráti szeretetből történő segítésére több utasítást is ad, köztük olyat is, ami rendszerszintű és állandó juttatásként értelmezhető: “Ha learatod gabonádat a mezőn, és ottfelejtesz egy kévét a mezőn, ne menj vissza fölvenni! Legyen az a jövevényé, az árváé és az özvegyé: így megáldja majd Istened, az Úr kezed minden munkáját. Ha levered olajfádról a termést, utána már ne szedegess róla: legyen az a jövevényé, az árváé és az özvegyé! Ha leszüreteled szőlődet, utána azt már ne böngészd végig: legyen az a jövevényé, az árváé és özvegyé.” (9) Azt, hogy a kalászszedést gyakorolták, és hogy ez valóban hathatós segítséget jelentett a rászorulóknak, Ruth könyvéből tudjuk. Ruth és anyósa Izraelbe érkezvén valóságosan nincstelenek voltak, ráadásul jövevényként a törzsi-nemzeti szolidaritásra sem számíthattak volna (bár Naemi Izraelből menekült az éhínség elől Moábba). Bethlehemben azonban, ahova visszatérnek, teljes természetességgel szedhetik a kalászt a mezőn. Az Ószövetségi példában fontos gondolat az, hogy a szegények megsegítése mindenkire vonatkozik, ideértve a jövevényeket is: míg tehát a későbbi görög-római modell csak a valós vagy fiktív családi kapcsolatokon belül várta el az emberszeretet gyakorlását, addig a zsidók ezen kívül is, és ezt valóban tették is.

Az Újszövetségben a korai egyház történetében számos példát láthatunk a szegények segítésére. Az apostolok rendszeres ételosztásokat szerveztek, és ezt parancsolták a gyülekezeteknek is. (10) A keresztény társadalmi felelősségvállalás elsősorban a római rendszer szociális “hálójával” párhuzamosan, az abból kizárt tömegek felé irányult, meghaladva a római modellt. Ez gyakran olyan radikális formát öltött, mint amikor Jeruzsálemi Szent Cirill eladta a püspöki székesegyház értékeit azért, hogy segítsen az éhezőkön. (11) Az egyház kincseinek pénzzé tétele bevett formája volt a jótékonykodás feltételeinek megteremtésének. (12) Sőt, Amida püspöke, Acacius azért adta el az arany oltár-eszközöket, hogy rómaiak által foglyul rabul ejtett, éhező perzsák ezreit vásárolja ki a rabszolgaságból. (13) Hasonlóan Szent Pachomiost is az térítette meg, hogy pogányként keresztények gondoskodtak róla rabságában. Aranyszájú Szent János szerint a szegények maguk az egyház kincsei, az oltár, amin feláldozhatjuk Istennek az aranyunkat. (14)

Ez nem azt jelenti, hogy maga a vagyon káros vagy rossz lenne. Alexandriai Szent Kelemen tanítása szerint önmagában a vagyonnal nincsen semmi baj: “Ha egy embert a születése miatt kiátkozna az örök életből Isten, úgy azt az embert Teremtője sértené meg.” (15) Ezért ő nem is azt tanítja, hogy az embernek nincstelenné kell válnia, hiszen akkor nem lenne jobb helyzetben, mint azok, “akik az élethez szükséges dolgok ínsége miatt lelkükben szenvednek, és abbéli erőfeszítésük miatt, hogy bárhonnan bármilyen táplálékot szerezzenek, el vannak zárva a jobb dolgoktól,” (16) és akik “nem ismerik Istent és Isten igazságosságát pusztán szörnyű ínségük és a  táplálékuk hiánya miatt.” (17) Szent Vazul tanítása szerint az, aki a felebarátját szereti, nem birtokol többet nála, hiszen az egyenlő szeretet egyenlő vagyont feltételez. (18)

A keresztény segítségnyújtás módja tehát a szenvedés mértékével arányos vagyonmegosztás. A segítségnek akkorának kell lennie, hogy az a problémának ne csak tüneti kezelése legyen, hanem az okot szüntesse meg. Rúth történetében Boáz feleségül veszi Rúthot, hogy megmentse. Ez drasztikus lépés volt, ugyanakkor a törvény parancsával összhangban volt. A mai társadalmunkban és világunkba másféle mechanizmusokra van szükség, és a kereszténységben a “család” fogalma az összes embert magába foglalja, mind a 7,5 milliárd ember, (19) de legalábbis a 10 millió magyar a rokonunk. Az egyéni segítségnyújtás sokféle formát ölthet, ám emellett a közösségi, nemzeti szintű támogatás elodázhatatlan, hiszen amit eggyel teszünk a legkisebbek közül, az épp olyan, mintha a királlyal, Istennel tennénk.

Isten parancsa szerint kötelességünk az elesettek támogatása. A szolidaritás és a segítségnyújtás nem csak erkölcsi kötelességünk, hanem ennek elmulasztása a társadalom és a teremtett rend alapjait ássa alá: “Aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti [...] Aki bedugja fülét a nincstelen segélykiáltására, annak sem válaszolnak majd, amikor ő kiált.” (20)

A Zsoltárok könyvének felszólítása egyértelmű: “Isten ott áll az istenek gyűlésén, ítéletet tart az istenek fölött: Meddig ítélkeztek álnokul, pártjukat fogva a bűnösöknek?! Védelmezzétek a nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot az elesettnek és szűkölködőnek! Mentsétek meg a nincstelent és a szegényt, ragadjátok ki a bűnösök kezéből!” (21) Sirák fia könyve szerint meg pedig: "A szegényt, ha bölcs, nem szabad megvetni, azt meg, aki bűnös, nem szabad tisztelni." (22)

1 Mt 5:44.
2 Mt 19:21.
3 Susan R. Holman, The Hungry are Dying, p.11.
4 Lásd a secessio plebis és a néptribunusok intézményének létrehozásának legfőbb okát, a plebejusok tömeges adósrabszolgává válását nincstelenségük és katonáskodási kényszerük miatt: Livius, Ab urbe condita, 2. könyv
5 Beth Severy, Augustus and the Family at the Birth of the Roman Empire, pp. 7-21, 140-157.
6 Susan R. Holman, The Hungry are Dying, pp. 4-18.
7 102. zsoltár "Hallgasd meg, Uram, imádságomat, jusson hozzád kiáltásom! Ne rejtsd el előlem orcádat, ha szorult helyzetben vagyok! Fordítsd felém füledet, ha kiáltok, siess, hallgass meg engem!"
8 Susan R. Holman, The Hungry are Dying, p. 37-8.
9 Móz5, 24:19-21.
10 ApCsel 6:1-7
11 Sozomen, Historia Ecclesiastica IV.25.
12 Susan R. Holman, The Hungry are Dying, p.60.
13 Sozomen, Historia Ecclesiastica VII. 21.
14 Chrysostom., Hom. 20.3 in Ep 2 ad Cor., Translated by Talbot W. Chambers. From Nicene and Post-Nicene Fathers, First Series, Vol. 12. Edited by Philip Schaff. (Buffalo, NY: Christian Literature Publishing Co., 1889.) Revised and edited for New Advent by Kevin Knight. <http://www.newadvent.org/fathers/220220.htm>.
15 Clement, Quis dives salvetur? 12, Migne PG vol. IX. col. 616.
16 Clement, Quis dives salvetur? 17, Migne PG vol. IX. col. 616.
17 Clement, Quis dives salvetur? 11, Migne PG vol. IX. col. 616.
18 Basil, Hom. in divites, 52., Migne PG vol. XXIX. col. 52.
19 Matolcsy György, 2017. okt. 9. :D
20 Péld 14:31 és 21:13 
21 Zsolt 82:1-4
22 Sir. 10:23

Fagyilkos Fidesz és a természeti hierophánia - avagy miért ültet a hívő ember fát

 

“A fa képe a modern vallástalan ember képvilágában is gyakorta felmerül, méghozzá mélyebb életének és annak drámájának rejtjelenként, amely a tudattalanjába játszódik, s amelytől lelki-szellemi életének integritása és ezáltal egész létezése függ. Amíg azonban a fa szimbóluma nem éleszti fel az ember egész tudatát, és nem ‘nyitja ki’ az egyetemes felé, nem mondhatjuk, hogy teljesen betölti feladatát. Ilyen esetben csak részben ‘menti ki’ az embert egyéni helyzetéből; mint például ha elősegíti valamilyen belső válság leküzdését, s visszaadja az embernek átmenetileg fenyegetett lelki egyensúlyát; ezzel nem emeli fel a szellemiséghez, nem tárja fel előtte annak valóságos szerkezetét.” (Eliade, 153)

A fasizmus lételeme a folyamatos társadalmi frusztráció fenntartása, az egyén lelki egyensúlyának tartós, lehetőleg permanens kibillentése. Ezt szándékosan eléri az ellenségkép-teremtésén és a folyamatos háborús hangulat fenntartásán keresztül, a butábbnál butább összeesküvés-elméletekkel. Van azonban egy másik, nem célzott, de tulajdonképp direkt következmény is, ami állandó feszültséget szül: a fasizmus létbizonytalansága. Mivel a fasiszta állam a jogot és az igazságot teljes mértékben az állam - azaz azt konstituáló oligarchák és klienseik - érdekeinek veti alá, semmiféle garancia nem létezik arra, hogy bárki, legyen az külföldi befektető, kézből etetett csatlós, ötéves kisgyerek, tényleg bárki, ne legyen bármikor a rendszer ellensége. Épp ezért a befektetések, különösen a hosszútávú invesztálás elapad, hiszen nincs biztosíték arra, hogy viszontlátom a pénzem. A hosszútávú befektetések pedig tipikusan azok, amik az alapvető ellátások, szolgáltatások, és infrastruktúra létrehozásához, fenntartásához, illetve fejlesztéséhez szükségesek. Egy diktatúrában szükségszerűen rossz az életszínvonal: a vezetők alkalmasságától és szakértelmétől függetlenül (bár ha kompetensek lennének, ugye, nem egy diktatúra vezetői lennének… mindegy) pusztán a garanciák és a kiszámíthatóság hiánya teszi azzá. A színvonaltalan ellátások, a mindegyre növekvő szakadék a szegények és a gazdagok között, valamint a látványosan a lerohadó infrastruktúra pedig szorongást generál.

Ezt a frusztrációt két dolog súlyosbítja: a kognitív disszonancia, amit a fasiszta állampolgár érez - a különbség a propaganda és a valóság között (reális és neurotikus szorongás). A másik pedig az, hogy nincs olyan forrás, amiből merítve enyhíthetné a frusztrációt: a pihenés és a jobb életre való vágy rentiens viselkedés, amit az állam gyorsan és példásan meg kell büntessen (morális szorongás). A rekrációs igényeket az állam által kijelölt célokba kell csatornázni, lehetőleg úgy, hogy a frusztráció csak ideiglenesen vezetődjék le: a harcászat, az erő- és a maszkulinitás kultusza dívik. Stadionok és lőterek épülnek, nacionalista gittegyeletek jönnek létre, az iskolai programokban megjelenik a rendőrség és a katonaság meglátogatása. Ez az egész világra, a hatalomra, erőre, kontrollra való irányultság nem másból táplálkozik, mint az ágostoni világi város l’art pour l’art, önmagáért való, céltalan létezése. Tagadja az Isten városának a létezését, sőt, bármiféle magasabb rendű természet valóságosságát: a Vezető és az Állam Erejének kultusza mellett nem fér meg semmilyen, szükségszerűen annál nagyobbra irányuló hit; hiszen ez nem csak a Vezető és az Állam hatalmát relativizálja, de ennek eredetét, a sorsdöntő, egzisztenciális konfliktust is megkérdőjelezi, kontextualizálja, ahelyett, hogy egyes-egyedül ezek lennének az imádat és figyelem tárgyai.

“Minden egzisztenciális válság újból kérdésessé teszi a világ valóságát és az ember jelenlétét a világban: tehát tulajdonképpen ‘vallási’ válság, mert az ősi kultúrfokon a lét egyet jelent a szakralitással [...] A vallás minden egzisztenciális válság példaszerű megoldása. Nem csak azért példaszerű ez a megoldás, mert végtelenül sokszor ismételhető, hanem azért is, mert transzcendentális eredetet tulajdonítanak neki, következésképp úgy fogadják be, mint egy másik, emberfeletti világból származó kinyilatkoztatást. A vallási megoldás nem csak megszünteti a válságot, hanem egyúttal nyitottá is teszi a létezést olyan értékekre, amelyek nem a véletlentől függnek és nem magánjellegűek; általa az ember túlléphet személyes adottságain, és eljuthat a szellem világába.” (Eliade, 151-152)

A mítosz és a spiritualitás, aminek még ma is a Fa a legerősebb jelképe, tehát nem más, mint a fasiszta ideológia totális tagadása. A Fa bennünk él: a tudattalanunkban lakik, és onnan a tudatosság számára nem hozzáférhető módon alakítja életünket. Ezzel ugyan elérhetetlenül kivonja magát a fasizmus totális kontrollja alól, de csak ideig-óráig, hiszen a totális állam a tudattalanba is be akar férkőzni és be is települ. A tudattalannak két értelmezése van, amik nem zárják ki egymást: a pszichoanalitikus és a kognitív. A pszichoanalitkus, freudi-jungi elmélet szerint a tudattalan egy része velünk születik, a másikat pedig a lesüllyedt (vagy lesüllyesztett, elnyomott) tartalmak konstituálják. Legközismertebb példái az archetípusok: az Atya, az Anya, az Ezerarcú Hős, a Varázsló, a Pók, a Sárkány, stb. A pszichoanalitikus tudattalant is mélyen meghatározzák a gyerekkori élmények, a szülői és társadalmi viselkedésminták, de ebben az értelmezésben gyakran az élmény és a minta egyáltalán nem regisztrálódik tudatosan: mintegy azt megkerülve, egyből a személyiség mélységében gyűlik meg, és onnan fejti ki hatását. Ezzel szemben a kognitív interpretáció szerint a korábban tudatos folyamatok és minták azok, amik a gyakorlás (a habituáció) során olyan automatizmusokká válnak, amik aztán hát, ugye, automatikusan, odafigyelés és tudatosság nélkül végrehajtódnak.

Ó, a szülői nevelés, és az óvoda-iskola, ti elbaszott életek melegágyai! Nem véletlenül irtja tűzzel-vassal a Fidesz a nemfasiszta, nemnemzethy, nemálkeresztény gondolkodást az iskolákban, sőt, akarják arra tanítani a gyerekeket, hogy a Nemzetben hinni kell. A fasiszta állam az első generáció kognitív habituációján keresztül a következő nemzedékek tudattalanját is megmételyezi, úgy örökítve tovább magát, hogy észre sem veszi senki (a Kádár-éra szép példája a fasizmusnak, ugye). Az archetípusokat elorozza, megpróbálja a maga képére formálni. Külső referenseik, a tényleges Atya, Anya, Hadvezér, stb., csak az Állam uniformizált figurái lehetnek (nem véletlen, hogy minden családbarát és családvédelmi jelszó ellenére a fasizmus a lehető legkorábban kivonja a gyermeket a szülők kötelékéből, és a gondosan [kontra]szelektált óvónők, tanárok, cserkészvezetők, stb. alá osztja be). Az egyéni élet legkorábbi és legalaposabb átpolitizálása és fasizálása szó szerint az anyaméhben meg kell kezdődjön.

A természet ugyanakkor hatalom szemponjából iners, léte nem átpolizálható: csak van. A kő és a fa egyszerűen léteznek, (ál)morális tartalom nem kapcsolható hozzájuk, csak és kizárólag akkor, ha jobb esetben megvédendő (“teremtésvédelem”), rosszabb esetben legyőzendő (megregulázandó) tárgyakként vannak beállítva. Ezek azonban sosem a fa vagy a kő sajátságos létének az következményei. A védelem esetében a gonosz, elpusztítandó Ellenség a természetet is fenyegeti, így az már nem önmagáért való dolog, hanem egy Érték, ami veszélyben forog. Persze ha valóságos harcra kerülne sor, akkor a természet az első dolog, amit a fasiszta állam gondolkodás nélkül beáldoz: akár a gazdaság, akár a kifejezett hadászat érdekében. Az uralandó természet pedig a veszélyes és kontrollálhatatlan, de szó szerint heroikus harc által legyőzhető és szabályozható ellenfél. Vegyük észre, hogy mindkét esetben csak akkor érdekes a természet, ha az ember - az Állam - tud vele valamit csinálni: kiaknázni, a saját képére formálni, egy-egy alakját a propaganda szolgálatába állítani. Ez utóbbira különösen alkalmasak az természet aktívként perceptuált részei: égitestek, állatok, különösen a ragadozók.

Ugyanakkor egy fa a passzív létezés non plus ultrája (noha jól tudjuk, hogy igazából messze nem passzívak, sőt!). A tudattalanban mégis az állandóság, az örök megújulás jelképei: nincs olyan kultúra a világban, akiknek a mitológiájában ne létezne a Világfa (ha valaki mond egyet, meghívom egy sörre). A fák, mint önálló lények nem propagandizálhatóak, innentől fogva teljesen közömbösek a fasizmus szempontjából. Azonban nem csak passzívak, de épp ezen létminőségüknél fogva fenyegetőek: hiszen a létük önmagában egy, az Államon kívüli életről és létről tanúskodik, amit ráadásul az Állam nem tud uralma alá hajtani. Állandó megújulásuk direkt tagadása annak, hogy bár az Ellenségekkel folytatott állandó háború végtelen, a világ, és sajnos, bizony, a Bölcs Vezetők is öregszenek, és az idők teljességében a rendszerrel együtt meghalnak a vérbe, és vágósúlyra hízott földi porhüvelyüket és emlékűveiket a fák gyökerei morzsolják majd szét. A Fa és az Erdő a Föld elvitathatatlan birtokosa, akik évmilliókkal az emberek előtt itt voltak már, és évmilliárdokkal fognak túlélni minket. És hát ez egy kényelmetlen gondolat az ugyan az örökkévalóságnak dolgozó, de szépen sorban meghaló fasiszta vezetőknek. Nem véletlenül nem járnak az erdőkbe, csak rombolni (pardon, kisvasutat építeni), és ölni. Az épített környezet, a beton és acél uniformizált, kontrollálható világa, a légkondicionált sivár bunkerek (vagy épp a megalomán barokk fogadószobák) azok, ahol jól érzik magukat. A természetes környezet, önnön kicsinységük és végső soron halandóságuk gondolata tudattalanul épp azzal az egzisztencialista rettegéssel tölti el őket, mint amivel ők töltögetik szaporán híveik fejét-lelkét.

Hát már csak ezért is megérni minél több fát ültetni, ugye. Vesszenek el a sűrű sötét erdőben Dantéval, és találják meg a saját Vergiliusukat, ha tudják. De van ennél méltóságteljesebb célja is a faültetésnek (és itt nem mennék bele a természetvédelembe, az összefüggő erdőségek éghajlat-stabilizáló hatásába: ezt ezerszer elmondták már mások). Nevezetesen az, hogy ha van célja az embernek, márpedig a hívő ember szerint van, akkor az nem lehet más, mint a teremtés gazdagítása. Isten pedig, és ez nagyon fontos, tőle független lényeket teremtett. A szabad akaratunk nem más, mint a képességünk arra, hogy ha akarjuk, akár teljesen is elforduljunk Istentől, és ha úgy akarjuk, akkor erőnkhöz mérten meg tudjuk szakítani kapcsolatunkat a világ többi részével (lásd, öm, mindent, amit feljebb írtam). Azonban nem ez az optimális, nem ez az a könnyű teher, amivel a maga önfenntartó boldogságát másokkal megosztani kívánó Isten minket teremteni szándékozott - hanem az, hogy mind újabb és újabb boldogság-forrásokat teremtve és megosztva nagyobbá és szebbé tegyük a teremtés soha-be-nem-fejezett tökéletességét. És ennek egy igen nagy része az, hogy ahogy gyerekeket hozunk világra, és (egy idő múltán) független létezést adományozunk nekik, ezt ne csak homo sapiensekkel tegyük. A fák élnek és éreznek - épp olyanok, mint mi, és mégis teljesen mások. Az egyetlen dolog, amit ajándékozni tudunk nekik, az a saját létük; cserébe pedig ők megajándékoznak minket a legfontosabb dologgal a világon: a világgal való organikus egybeforrással. A Paradicsomkert csak így nyerhető vissza, nem a fák kiirtásával és stadionok építésével.

Meg kell tanulnunk újra együtt létezni a világ rajtunk kívül álló részeivel, úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Igen, ehhez az igényekből és az arcunkból visszavétel kell, de ha az ember elég időt tölt a fák közt, két dolgot tanul lassan-lassan meg: hogy nem kell olyan sokminden a teljes léthez, és hogy kicsi. És milyen nagy dolog azt érezni, hogy hirtelen elég lesz a nem-ember-alkotta környezet is, és a kicsiség-érzet átfordul abba, hogy kicsi, de mindennel összetartozó! Ott vagy az erdőben, vagy a romos sírkertben, ahol a leglátványosabban és a legszebben látszik az ember és a természet harmóniájának a megvalósulása, és hirtelen átjár és átmos az a semmihez sem fogható érzés, hogy az emberi gondok nem számítanak: az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy erőnkhöz mérten a legnagyobb boldogságot próbáljuk meg kihozni mindenkinek mindenből, a többit pedig rábízzuk a nagyobb létre, aki meg fogja oldani, mert minket is ugyanúgy a tenyerén hordoz, mint a teremtés összes többi részét.

Hierofánia.

Miért NE egyél húst és miért NE legyél vegán?

 

Amennyire látom, a vegánok két csoportba oszthatóak: az egyik a szektista, akik erkölcsi/vallási okokból, vallásos rögeszmésséggel hirdetik saját maguk felsőbbrendűségét a féreg húsevőkkel szemben; illetve a másik a környezetvédő, aki utilitarista szempontok alapján utasítja el az állati eredetű termékek fogyasztását. Az utóbbival nem lehet vitatkozni, max. azon, hogy hogyan kellene mégis ennek történnie - erre áldozok is majd egy pár szót. Az előbbi viszont egy teljesen szubjektív vélemény, amit a követői mégis abszolút igazságnak állítanak be, noha minden alapot nélkülöz, hibás axiómákra, direkt félreértésekre, a valóság tagadására, illetve csilliárd éve meghaladott véleményekre épül. Épp ezért borzasztó káros: amikor nyilvánvalóan pszichotikus emberek próbálják meg ledorongolni az átlag húsfogyasztót az ””””érveikkel”””””, épp az ellenkező hatást váltják ki, csak súlyosbítva a helyzetet. Nyilván az idült hülyékkel nem lehet mit kezdeni, a szektásságuk épp arra szolgál, hogy ne lehessen szembesíteni őket a tényekkel, és elhárítsanak minden felelősséget a viselkedésükkel kapcsolatban (ezért is szaporodnak el a vegán Facebook-csoportokban a húsevők kiirtását szorgalmazó vidám posztok, meg az olyan írások, miszerint a gyerekét kellene ledarálni annak, aki borjúhúst eszik, satöbbi). Viszont, remélhetőleg, ezek a szektás arcok csak a kisebbik része a teljes vegán közösségnek, és a nagyobbik felével lehet értelmesen vitatkozni.

Szóval hogy miért nettó hülyeség az erkölcsi vegánság?

Alapvetően azért, mert az élet élet, teljesen mindegy, hogy milyen formát ölt. Az élet sajnos arról szól, hogy ahhoz, hogy fenntartsa magát, meg kell ölnie más életeket, és csak ezeknek az elfogyasztásával képes a túlélésre. Ez egy objektív és egyszerű tény, ugyanakkor az élet egyik hatalmas misztériuma és traumája - máig feldolgozatlanul, legfeljebb elfojtva ólálkodik a tudattalanukban, hogy néha a legpusztítóbb formákban (vagy csak a hétköznapi hülyeségben) öltsön testet. Az ölés árán való túlélés, és ennek a már öntudattal rendelkező emberben megjelenő traumája volt valószínűleg az, ami az első mítoszokat létrehívta. Az egész túlvilágba vetett hitünk ezen a percepción alapszik: hogy az élet a halálból nő ki - tehát szükségszerűen a mi halálunk épp úgy vezet valahová, mint a bölényé, a szarvasé, vagy épp a gabonáé.

• az élet szempontjából nincs különbség egy alma és egy disznó elfogyasztása között, a következők miatt:
• mindkét lény organizmusok, testek, életek sokaságából épül fel. Egészen konkrétan a disznót almával etetjük, akkor ha a disznót megesszük, csak plusz egy életet veszünk el - ami, természetesen, lehet morálisan megkérdőjelezhető, de emiatt erkölcsi felsőbbrendűséget prédikálni olyan, mintha a náci a sokmillió zsidó megölése után azt mondaná, hogy ő jó, sőt, jobb ember, mint bárki más, csak azért, mert Kohnt, a barátját, pont nem ölte meg. Az a plusz egy élet nem tesz jobbá! (ez kicsit hasonlít a klasszikus, ám szintén fals ateista mémre: a keresztény csak 9999 istenben nem hisz, az ateista meg csak plusz egyben! haha!!)
• klasszik vegán érv, hogy dehát a gyümölcs arra van, hogy megegyék. Aha, igen, a gyümölcshús. A mag, amit utána a vegán kolléga nem ültet el, az, és nem más, az igazi célja a gyümölcsnek. Az, hogy az állatok megeszik a gyümölcsöt, nem azt jelenti, hogy az arra van - ez egyébként is egy elég gyengeelméjű példája az ún. “affirming the consequent” nevű érvelési hibának. A gyümölcs alapvetően “arra van”, ha ezt így lehet mondani, hogy tápanyagot és optimális fejlődési környezetet biztosítson a benne lévő magnak. Az, hogy elrohad, kifejezetten a célja, amiről még Jézus is megemlékezik a Bibliában. Sok állat rájött arra, hogy frissen a gyümölcs olcsó tápanyagforrást prezentál, amit a védekezésre csak korlátosan képes növény, hát, csak korlátosan képes megvédeni. Sok növény (pl. a csonthéjasok, nem kell külföldisztánba menni példákért) megpróbál több-kevesebb sikerrel védekezni; mások “felismerve” a helyzetet, kifejezetten az állatokat és az állatok bélrendszerét használják fel a magok túlélésére, úgy, hogy megetetik a gyümölcshúst az állattal, a magot pedig emészthetetlen tokkal látják el, amit állatunk utána jól kikakál, így a gyümölcshús helyett a fekália lesz a táptalaj a magnak. De továbbra is a magon van a hangsúly, amitől a vegánok éppúgy megtagadják az élet lehetőségét, mint a húsevő a borjútól és a báránytól.
• Azokat a növényeket, amiknek a gyökerét esszük meg, igenis elpusztítjuk.
• A nagyüzemi termelésnek köszönhetően egyébként azokat is, amiknek csak a  termését fogyasztjuk, ugyanis amint az adott növény (pl. a paradicsomtő) elérte a gazdaságosan maximális terméshozamot, azonnal kitépik a vérbe, és ültetnek a helyére mást, nincs ám olyan, hogy hagyják rendesen “kimúlni”. Ajánlom mindenki figyelmébe az Unser Täglich Brot c. filmet, ami a változatosság kedvéért nem csak azt mutatja be, hogy a húsüzemekben mi történik, hanem a növényüzemekben is. Nyelvtudás nem kell hozzá, néma, kommentár nélküli az egész.
• Még a termések termesztése is egyébként gyakran rendkívül kártékony a növényekre nézve: a szaporodóképtelenné nemesített kukorica, a magnélküli dinnye, a drótcsontvázra erőszakolt almafa, vagy épp a környezetet és a növényeket teljesen tönkretevő monokultúrás gazdaságok eklatáns példái ennek. De egy sokkal konkrétabb: a banán története. A Cavendish fajta banán az ötvenes években terjedt el világszerte, a világ banántermésének mostmár felét-kétharmadát adja ez az egyetlen fajta - ja, nem is fajta, konkrétan egyetlen tő babán klónja. Te sem valószínű, hogy ettél valaha más banánt életedben. A Cavendish kiszorította szinte az összes őshonos fajtát, amik egyébként a banánt megtámadó betegségekre és kártevőkre is rezisztensebbek; viszont ott, ahol jelenleg termelik, csak iszonyú áron, folyamatos permetezéssel fenntartható az élete, állandóan betegszik, hatalmas területeken rohad szét az egész banántő-erdőség, felbecsülhetetlen anyagi és környezeti károkat okozva, életeket tönkretéve, gazdaságokat bedöntve… Szép sztori ez.
• a ki****** “központi idegrendszer”, “a növény nem érez”, “a növénynek nincsen szeme”, meg az egyéb ilyen ostobaságok legendájának tárháza. Édes Istenem, ezek a legrosszabbak, akik ilyen baromságokat magyaráznak, tényleg konkrétan nácik, a saját logikájuk szerint barlangi, szem nélküli állatokat, meg a csillagorrú vakondot, meg a vakon született bocit is meg lehet enni? Eh, komolyan, mindegy, szóval egy rakás cikk:

• A növények kemikáliákkal kommunikálnak egymás közt, a talajban gombafonalakat használnak információ- és tápanyag átadásra, van saját belső elektrofiziológiás és hormonális neurotranszmitteres rendszerük, és… mi a rák kell mégis?
• De oké, tovább.. A növények érzékelik a gravitációt, és figyelembe veszik a növekedésükkor, ezt hívják gravitropizmusnak, de van aero- , electro-, chemo-, hydro-, exo-, geo-, helio-, thermo-, thigmo-, meg 6*10^23 fajta egyéb mindenféle mozgásuk. Szóval reagálnak a levegőre, elektromosságra, kemikáliákra, nedvesség vagy víz jelenlétére, a földtől való távolságukra, a Nap irányultságára, hőmérsékleti tényezőkre, érintésre, egymás jelenlétére, más fajok jelenlétére, a szélre, a fénynek olyan spektrumaira, amiket mi nem is látunk, a hangokra, a légnyomásra, mindenre. MINDENRE. És akkor még a magok és spórák továbbjutattásának felfoghatatlanul gazdag és kreatív módjairól. A növények szociális lények, egymás társaságát keresik, vannak kifejezett barátaik, az állatokhoz hasonló módon gondoskodnak az utódaik felneveléséről - tessék elolvasni ezt a cikket, és végigkattintani a linkeket. Egy teljesen új világ!
• A növények tudatosságának kérdése egészen Darwinig megy vissza, aki egyébként a fentebb idézett mozgásformákról a fiával együtt egy egész könyvet írt. Két kiváló cikket hoznék ide, amik nagyon jól körbejárják a kérdést. Az egész probléma arról szól, hogy képtelenek vagyunk kielégítő módon definiálni a tudat jelenségét, mint olyat, és emiatt azt is, hogy ki vagy mi az, ami tudatos. Egy kómában fekvő ember az? Egy katatón skizofrén? Egy kutya? Egy hibernált medve, vagy egy torporos kolibri tudatánál van? Egy medúza? Egy szivacsállat? Egy gomba? Egy növényi telep? Egy fa? Egy erdő? Egy ökoszisztéma, egy bolygó, egy galaxis, akármi? Miért optimálisabb hordozója bárki szerint 50-90 liter szottyos víz (gy.k., a porhüvelyünk) a tudatnak, a léleknek, az intellektusnak, mint több tonna szottyos víz, kicsit más molekuláris elrendezéssel, vagy több százmillió tonna izzó hidrogén, kicsit más atomos elrendezéssel? Amíg ezekre a kérdésekre nem tudunk kielégítő választ adni (és nem fogunk tudni, szvsz), addig minden, minden különbségtétel élő és élő dolog közt a ‘tudatosság’ alapján önkényes és hazug.
• Ha elkezdünk lelket tulajdonítani az állatoknak, de a növényeknek nem, az egy olyan csúszós lejtő, ami nagyon, nagyon mélyre visz… Már csak azért is, mert ugye a legtöbb ember (száni, de ez van) a lelket a tudatossággal hozza kapcsolatba, amire az előző pont megállapításai vonatkoznak akkor. De ha nem így van, hanem a lélekre mint valóságosan halhatatlan szubsztanciára gondolunk, ami a testben pusztán lakozik, de annak nem része, és a test holtakor abból kiszabadul, akkor… akkor továbbra is, miért lenne egy növénynek kevésbé lelke, mint egy állatnak? Na de mindegy, ha már ilyen bizonyíthatatlan dolgokban hiszünk, mint a lélek, akkor bizony minden tisztességes mitológia tele van növényi istenekkel és növényi szellemekkel, akikkel lehet kommunikálni, általában valamilyen pszichoaktív anyag használatával, és akiknek saját létük, életük, és gondolataik vannak. Ez a misztikus tapasztalás ugyanúgy nem racionális, mint bármiféle lélekbe vetett hit, szóval innentől fogva csak a saját belső logikánk vezethet… És azt bizony nem látom, hogy ha egyes, amúgy az ábrahámi vallásokban lélekkel nem rendelkező lényeknek mégis, önkényesen, tulajdonítunk lelket, akkor miért ne vehetnénk el a lélek birtoklását önkényesen más csoportoktól, pl. a húsevőktől (ahogy ezt mondjuk a fantasztikus Vegán Magyarország csoportban gyakran ki is fejtik). Ami hmmm, hmmm, erősen emlékeztet szintén a nácizmusra.

Na de, akkor mégis miért nem együnk húst hússal? Meg akkor most hogy is van ezzel az állatok kizsákmányolása dologgal?

Bármilyen élőlény kizsákmányolása (ember, állat, növény, gomba, a sor igény szerint folytatható) gonosz, kártékony, és visszataszító. Senkinek nem áll jogában úgy cselekedni másokkal, ahogy nem szeretné, hogy vele cselekedjenek. Az élelmiszeripar működése épp olyan gyalázatos, mint a ruhaiparé, vagy a high-tech készülékek gyártásáé. Mindenki látott már videót mészárszékekről, ledarált kiscsibékről, az elképzelhetetlen mocsokról és nyomorról, ahogy a disznókat és csirkéke tartják, satöbbi… Vérgáz, szégyen, és felháborító. DE. Lehet az élelmiszeripart is értelmesen lehet csinálni. Most azért néz ki úgy, mert ebben van a profit, és mert az emberek agyba-főbe húst zabálnak, mert ennek van kultusza nyugaton, meg az olyan menő, meg férfias, meg mittomén. És az ekkora fogyasztási igényt egyszerre generálják és elégítik ki ilyen módszerekkel az élelmiszergyártók (azok az élelmiszergyártók, amúgy, akik felháborítóan kétszínű módon a fenntarthatóságról, természetvédelemről, meg egészségtudatosságról prédikálnak közben).

Viszont az etikusan megtermelt hússal-tejjel én őszintén nem látok problémát, épp a fentiekben leírtak alapján. A felismerhetetlenségig nemesített-tenyésztett állataink bőséggel több tejet adnak, mint amennyire a gyermekeiknek szükségük van, így a racionális belátás szerint korlátozott tej- és tejtermékfogyasztás szerintem erkölcsileg vállalható. Arról pedig, hogy a méheket a méhészet kizsákmányolja-e, ugyanezt tudom csak mondani: a nagyipari méztermelés szar, a tudatos és a természetet tisztelő méhészet nem az. 

Csakhogy van az egész élelmiszeriparnak egy olyan környezetvédelmi dimenziója, ami mellett tényleg nem lehet elmenni szó nélkül. Ide nem is teszek linkeket, 2 kattintással bárki hozzáfér végtelen mennyiségű videóhoz arról, hogy milyen gyomorforgató, megalázó, nyomorúságos és gyilkos körülmények között tartják az állatokat bármilyen hús- és tejipari telepen. Ez nem csak undorító, de hihetetlenül környezetromboló is: az amerikai húsgyárak szomszédságában a trágyától sivataggá változtatott tájak képei is elegek, meg ugye van a milliárdszor előkerülő érv, hogy mennyi vizet használ el egy kiló x hús előállítása, hogy a marhák gázkibocsátása a teljes földi metán output tizede-negyede-harmada-fele (ezek a számok általában az illető szektásságának arányában nőnek), és hogy a hús- és tejfogyasztás ökológiai lábnyoma úristan mekkora. Hogy egy kiló marhahús előállítása több liter vizet használ el, mint egy átlagos amerikai egy évben, meg hogy több antibiotikum van benne, mint amennyit életedben beléd beléd tolnak, meg mikroműanyag, adalékok, minden egyéb.

Ezeknek viszont egy része igaz csak. A vízfelhasználás pl. erősen torzít, és a metán- és széndioxid-kibocsátásról szóló számok ma már bizonyítottan hibásak. Ez utóbbi egyébként konkrétan annyira hibás, hogy ha természetes módon legeltetnénk a marháinkat, a legelők a széndioxid-megkötésükön keresztül nettó csökkentenék az üvegházhatást, azaz az értelmes és kiegyensúlyozott állattartás működő módszer a klímaváltozás ellen. És ahhoz, hogy az életmódváltásunkkal ne okozzunk még nagyobb bajt (ugye, a pokolba, de legalábbis az élhetetlen Földre vezető út jószándékkal van kikövezve…), nagyon alaposan át kell gondolni azt, hogy mit csinálunk, információt gyűjteni, és logikusan végigvezetni, hogy az egyén, a szűkebb környezet, az adott település és ország, sőt, kontinens adottságait és igényeit figyelembe véve mik lehetnek jó, vagy legalább kevésbé rossz megoldások. 

Klasszikus példa a vegán rombolásra a banán fentebb már említett sztorija is, de ott van pl. a quinoa is. Alapból az észak-andoki szegény földművesek staple foodja, viszont a vegán superfood-kultusz odáig pörgette az iránta való keresletet, hogy mostmár konkrétan azok az emberek, akik ezt termelik, és akiknek a napi alapvető tápláléka, képtelenek megfizetni, így éheznek és nyomorognak. Kurvajó, nem? És akkor még ott van a monokultúrás termelésének a káros hatása; az a tény, hogy a quinoa vagy ehetetlen, vagy szaporíthatatlan (a magot egy ehetetlenül keserű réteg borítja alapból, amit le kell mosni fogyasztás előtt [ugye-ugye, biztos ez is arra van, hogy megegyék!], viszont ha lemosod, a mag elrohad a földben) tehát be kéne osztani a termést, hogy újra ültethető legyen, de ilyen árak mellett nyilván annyit adnak el, amennyit csak bírnak -> kevesebb sikeresen kikelő mag -> kevesebb termés jövőre -> még drágább a cucc -> még többet adunk el, stb… Illetve hogy a mag az Andokból való ideszállítása, csomagolása, stb., egész biztos nagyobb ökológiai lábnyomot generál, mint egy Budapest határában tartott csirke leölése és megevése.

Szerencsére mostmár a környezetvédelem dietetikus oldala kezd kiszabadulni a vegán bitorlásból, még a magyar ugaron vezető újságok is foglalkoznak vele:

https://index.hu/techtud/2019/06/03/klimavaltozas-rizs-globalis-felmelegedes/

https://index.hu/techtud/2018/09/11/gyumolcsevessel_kimelheto_a_vilag_edesvizkeszlete/

https://index.hu/kultur/eletmod/2019/06/24/fenntarthato_husfogyasztas_etikus_etkezes_kornyezetvedelem_taplalkozas/

Csak hogy egy pár link legyen. A rizses különösen érdekes, mert jól mutatja azt, hogy mennyire nem szabad ész nélkül ebbe belevágni.
Mindemellett ott vannak azok a kutatások, ami szerint ha Amerikában mindenki marhahús helyett babot enne, felére csökkene az USA ökológiai lábnyoma. Azaz egy alapanyag kiváltásával hatalmas eredményt lehetne elérni.

A fő probléma nem a húsevéssel van, hanem azzal, hogy mennyi és milyen fajta húst eszünk: az ostoba hamburger- és steakkultusz, ami hozzánk egy pár éve érkezett meg, ahogy a maszkulinitás és a húszabálás egyenlővé tétele is, megfejelve az egész Németh Szilárd gasztronómia-””””””””””””kultúrájával””””””””””””””. Egyáltalán, a tradicionális magyar étkezés elképesztően egészségtelen és környezetromboló, épp azért, mert nem elég változatos. A változatosság, a helyi termények és az idénygyümölcsök és -zöldségek fogyasztása az, ami egészségessé és fenntarthatóvá teszi a táplálkozást, ehhez pedig szükséges húst enni, legalábbis télen és tavasszal.

Az ugyanis nem állapot, hogy ma Magyarországon (de bármelyik európai országban) a zöldségesek kínálata évszaktól függetlenül ugyanaz: karácsonykor lehet sárgadinnyét kapni, csak drágábban, mint augusztusban! Teljesen nonszensz. A csak növényi eredetű ételek fogyasztása akkor is, amikor az egyébként az adott országban nem terem meg, elképesztő környezeti károkat okoz, ugyanazokat, mint amiket fentebb leírtam a quinoánál. A mérsékelt éghajlaton az év felében egyszerűen nem állnak rendelkezésre friss zöldségek és gyümölcsök, és ha csak ezen akarnánk élni, elég hamar hiánybetegségeink alakulnának ki… pont, mint 200 éve a felmenőinknél, legalábbis a szegényeknél, akik nem tudták megszerezni a húst maguknak. Sokkal kisebb környezeti és ezáltal globális morális kárt okoz a húsevés, mint több ezer kilométerről a paradicsom és a szója ideszállítatása.

Ugyanakkor tényleg nem mindegy, hogy milyen húst eszünk és honnan. A lényeg pont az, hogy ha kevesebb húst ennénk, és csak akkor, amikor szükségünk van rá, az sokkal minőségibb lenne, és nem csak beltartalmilag: az állatokat normális, számukra is jó körülmények között lehetne tartani, méltósággal és boldogsággal. És ez az, ami a legfontosabb, a morál és a környezetvédelem szempontjából is. Igen, életeket kell elvennünk, hogy ehessünk: de nem mindegy, hogy azok az érző lények hogyan élnek előtte. És, mint fentebb is írtam, a normálisan legeltetett marhák konkrétan a klímaváltozás ellen dolgoznak (és még az általunk kifingott metánt is rendkívül egyszerűen lehet csökkenteni: csak egy bizonyos tengeri algát kell keverni a kajájukba).

Szóval, ne legyünk vegánok. Etikusan logikátlan, környezetileg káros vegánnak lenni. Ugyanakkor ne zabáljuk kétpofára a húst: együnk állatot tényleg csak akkor, amikor szükségünk van rá, és akkor is inkább olyat, aminek kisebb az ökológiai lábnyoma: szárnyasokat. Figyeljünk arra, hogy mit, honnan, hogyan, és mikor szerzünk be, és ne próbáljuk meg egy olcsó és gagyi trükkel elaltatni a lelkiismeretünket. Nem vegánnak kell lenni, hanem tudatos és felelősséget vállaló embernek. Ne vásároljuk mindenféle fölösleges baromságot (szilvát télen, pl.), ne fogyasszunk! Ne higgyünk a minden problémára megoldást és az összes bűnük megbocsátását ígérő hülye szektás szövegeknek, hanem vállaljuk fel a nyomorultságunkat és próbáljunk meg valóban úgy jobb emberek lenni, hogy azáltal a többi élőlénynek is segítünk. Nota bene: nekik basszuk el a bolygót, nem magunknak. Mi már rég offoltuk magunkat, de az állatok és a növények bőven itt lesznek még, és szopnak a szemetünk és a szennyezésünk miatt. Szóval ha nem akarunk mihamarább kihalni, és élveznénk még a flóra és a fanua társaságát egy ideig, akkor tanuljuk meg ugyanúgy az örömünket lelni abban, amink van, mint az állatok és növényeket, akiknek szeretnénk boldog életet adni!