“A fa képe a modern vallástalan ember képvilágában is gyakorta felmerül, méghozzá mélyebb életének és annak drámájának rejtjelenként, amely a tudattalanjába játszódik, s amelytől lelki-szellemi életének integritása és ezáltal egész létezése függ. Amíg azonban a fa szimbóluma nem éleszti fel az ember egész tudatát, és nem ‘nyitja ki’ az egyetemes felé, nem mondhatjuk, hogy teljesen betölti feladatát. Ilyen esetben csak részben ‘menti ki’ az embert egyéni helyzetéből; mint például ha elősegíti valamilyen belső válság leküzdését, s visszaadja az embernek átmenetileg fenyegetett lelki egyensúlyát; ezzel nem emeli fel a szellemiséghez, nem tárja fel előtte annak valóságos szerkezetét.” (Eliade, 153)
A fasizmus lételeme a folyamatos társadalmi frusztráció fenntartása, az egyén lelki egyensúlyának tartós, lehetőleg permanens kibillentése. Ezt szándékosan eléri az ellenségkép-teremtésén és a folyamatos háborús hangulat fenntartásán keresztül, a butábbnál butább összeesküvés-elméletekkel. Van azonban egy másik, nem célzott, de tulajdonképp direkt következmény is, ami állandó feszültséget szül: a fasizmus létbizonytalansága. Mivel a fasiszta állam a jogot és az igazságot teljes mértékben az állam - azaz azt konstituáló oligarchák és klienseik - érdekeinek veti alá, semmiféle garancia nem létezik arra, hogy bárki, legyen az külföldi befektető, kézből etetett csatlós, ötéves kisgyerek, tényleg bárki, ne legyen bármikor a rendszer ellensége. Épp ezért a befektetések, különösen a hosszútávú invesztálás elapad, hiszen nincs biztosíték arra, hogy viszontlátom a pénzem. A hosszútávú befektetések pedig tipikusan azok, amik az alapvető ellátások, szolgáltatások, és infrastruktúra létrehozásához, fenntartásához, illetve fejlesztéséhez szükségesek. Egy diktatúrában szükségszerűen rossz az életszínvonal: a vezetők alkalmasságától és szakértelmétől függetlenül (bár ha kompetensek lennének, ugye, nem egy diktatúra vezetői lennének… mindegy) pusztán a garanciák és a kiszámíthatóság hiánya teszi azzá. A színvonaltalan ellátások, a mindegyre növekvő szakadék a szegények és a gazdagok között, valamint a látványosan a lerohadó infrastruktúra pedig szorongást generál.
Ezt a frusztrációt két dolog súlyosbítja: a kognitív disszonancia, amit a fasiszta állampolgár érez - a különbség a propaganda és a valóság között (reális és neurotikus szorongás). A másik pedig az, hogy nincs olyan forrás, amiből merítve enyhíthetné a frusztrációt: a pihenés és a jobb életre való vágy rentiens viselkedés, amit az állam gyorsan és példásan meg kell büntessen (morális szorongás). A rekrációs igényeket az állam által kijelölt célokba kell csatornázni, lehetőleg úgy, hogy a frusztráció csak ideiglenesen vezetődjék le: a harcászat, az erő- és a maszkulinitás kultusza dívik. Stadionok és lőterek épülnek, nacionalista gittegyeletek jönnek létre, az iskolai programokban megjelenik a rendőrség és a katonaság meglátogatása. Ez az egész világra, a hatalomra, erőre, kontrollra való irányultság nem másból táplálkozik, mint az ágostoni világi város l’art pour l’art, önmagáért való, céltalan létezése. Tagadja az Isten városának a létezését, sőt, bármiféle magasabb rendű természet valóságosságát: a Vezető és az Állam Erejének kultusza mellett nem fér meg semmilyen, szükségszerűen annál nagyobbra irányuló hit; hiszen ez nem csak a Vezető és az Állam hatalmát relativizálja, de ennek eredetét, a sorsdöntő, egzisztenciális konfliktust is megkérdőjelezi, kontextualizálja, ahelyett, hogy egyes-egyedül ezek lennének az imádat és figyelem tárgyai.
“Minden egzisztenciális válság újból kérdésessé teszi a világ valóságát és az ember jelenlétét a világban: tehát tulajdonképpen ‘vallási’ válság, mert az ősi kultúrfokon a lét egyet jelent a szakralitással [...] A vallás minden egzisztenciális válság példaszerű megoldása. Nem csak azért példaszerű ez a megoldás, mert végtelenül sokszor ismételhető, hanem azért is, mert transzcendentális eredetet tulajdonítanak neki, következésképp úgy fogadják be, mint egy másik, emberfeletti világból származó kinyilatkoztatást. A vallási megoldás nem csak megszünteti a válságot, hanem egyúttal nyitottá is teszi a létezést olyan értékekre, amelyek nem a véletlentől függnek és nem magánjellegűek; általa az ember túlléphet személyes adottságain, és eljuthat a szellem világába.” (Eliade, 151-152)
A mítosz és a spiritualitás, aminek még ma is a Fa a legerősebb jelképe, tehát nem más, mint a fasiszta ideológia totális tagadása. A Fa bennünk él: a tudattalanunkban lakik, és onnan a tudatosság számára nem hozzáférhető módon alakítja életünket. Ezzel ugyan elérhetetlenül kivonja magát a fasizmus totális kontrollja alól, de csak ideig-óráig, hiszen a totális állam a tudattalanba is be akar férkőzni és be is települ. A tudattalannak két értelmezése van, amik nem zárják ki egymást: a pszichoanalitikus és a kognitív. A pszichoanalitkus, freudi-jungi elmélet szerint a tudattalan egy része velünk születik, a másikat pedig a lesüllyedt (vagy lesüllyesztett, elnyomott) tartalmak konstituálják. Legközismertebb példái az archetípusok: az Atya, az Anya, az Ezerarcú Hős, a Varázsló, a Pók, a Sárkány, stb. A pszichoanalitikus tudattalant is mélyen meghatározzák a gyerekkori élmények, a szülői és társadalmi viselkedésminták, de ebben az értelmezésben gyakran az élmény és a minta egyáltalán nem regisztrálódik tudatosan: mintegy azt megkerülve, egyből a személyiség mélységében gyűlik meg, és onnan fejti ki hatását. Ezzel szemben a kognitív interpretáció szerint a korábban tudatos folyamatok és minták azok, amik a gyakorlás (a habituáció) során olyan automatizmusokká válnak, amik aztán hát, ugye, automatikusan, odafigyelés és tudatosság nélkül végrehajtódnak.
Ó, a szülői nevelés, és az óvoda-iskola, ti elbaszott életek melegágyai! Nem véletlenül irtja tűzzel-vassal a Fidesz a nemfasiszta, nemnemzethy, nemálkeresztény gondolkodást az iskolákban, sőt, akarják arra tanítani a gyerekeket, hogy a Nemzetben hinni kell. A fasiszta állam az első generáció kognitív habituációján keresztül a következő nemzedékek tudattalanját is megmételyezi, úgy örökítve tovább magát, hogy észre sem veszi senki (a Kádár-éra szép példája a fasizmusnak, ugye). Az archetípusokat elorozza, megpróbálja a maga képére formálni. Külső referenseik, a tényleges Atya, Anya, Hadvezér, stb., csak az Állam uniformizált figurái lehetnek (nem véletlen, hogy minden családbarát és családvédelmi jelszó ellenére a fasizmus a lehető legkorábban kivonja a gyermeket a szülők kötelékéből, és a gondosan [kontra]szelektált óvónők, tanárok, cserkészvezetők, stb. alá osztja be). Az egyéni élet legkorábbi és legalaposabb átpolitizálása és fasizálása szó szerint az anyaméhben meg kell kezdődjön.
A természet ugyanakkor hatalom szemponjából iners, léte nem átpolizálható: csak van. A kő és a fa egyszerűen léteznek, (ál)morális tartalom nem kapcsolható hozzájuk, csak és kizárólag akkor, ha jobb esetben megvédendő (“teremtésvédelem”), rosszabb esetben legyőzendő (megregulázandó) tárgyakként vannak beállítva. Ezek azonban sosem a fa vagy a kő sajátságos létének az következményei. A védelem esetében a gonosz, elpusztítandó Ellenség a természetet is fenyegeti, így az már nem önmagáért való dolog, hanem egy Érték, ami veszélyben forog. Persze ha valóságos harcra kerülne sor, akkor a természet az első dolog, amit a fasiszta állam gondolkodás nélkül beáldoz: akár a gazdaság, akár a kifejezett hadászat érdekében. Az uralandó természet pedig a veszélyes és kontrollálhatatlan, de szó szerint heroikus harc által legyőzhető és szabályozható ellenfél. Vegyük észre, hogy mindkét esetben csak akkor érdekes a természet, ha az ember - az Állam - tud vele valamit csinálni: kiaknázni, a saját képére formálni, egy-egy alakját a propaganda szolgálatába állítani. Ez utóbbira különösen alkalmasak az természet aktívként perceptuált részei: égitestek, állatok, különösen a ragadozók.
Ugyanakkor egy fa a passzív létezés non plus ultrája (noha jól tudjuk, hogy igazából messze nem passzívak, sőt!). A tudattalanban mégis az állandóság, az örök megújulás jelképei: nincs olyan kultúra a világban, akiknek a mitológiájában ne létezne a Világfa (ha valaki mond egyet, meghívom egy sörre). A fák, mint önálló lények nem propagandizálhatóak, innentől fogva teljesen közömbösek a fasizmus szempontjából. Azonban nem csak passzívak, de épp ezen létminőségüknél fogva fenyegetőek: hiszen a létük önmagában egy, az Államon kívüli életről és létről tanúskodik, amit ráadásul az Állam nem tud uralma alá hajtani. Állandó megújulásuk direkt tagadása annak, hogy bár az Ellenségekkel folytatott állandó háború végtelen, a világ, és sajnos, bizony, a Bölcs Vezetők is öregszenek, és az idők teljességében a rendszerrel együtt meghalnak a vérbe, és vágósúlyra hízott földi porhüvelyüket és emlékűveiket a fák gyökerei morzsolják majd szét. A Fa és az Erdő a Föld elvitathatatlan birtokosa, akik évmilliókkal az emberek előtt itt voltak már, és évmilliárdokkal fognak túlélni minket. És hát ez egy kényelmetlen gondolat az ugyan az örökkévalóságnak dolgozó, de szépen sorban meghaló fasiszta vezetőknek. Nem véletlenül nem járnak az erdőkbe, csak rombolni (pardon, kisvasutat építeni), és ölni. Az épített környezet, a beton és acél uniformizált, kontrollálható világa, a légkondicionált sivár bunkerek (vagy épp a megalomán barokk fogadószobák) azok, ahol jól érzik magukat. A természetes környezet, önnön kicsinységük és végső soron halandóságuk gondolata tudattalanul épp azzal az egzisztencialista rettegéssel tölti el őket, mint amivel ők töltögetik szaporán híveik fejét-lelkét.
Hát már csak ezért is megérni minél több fát ültetni, ugye. Vesszenek el a sűrű sötét erdőben Dantéval, és találják meg a saját Vergiliusukat, ha tudják. De van ennél méltóságteljesebb célja is a faültetésnek (és itt nem mennék bele a természetvédelembe, az összefüggő erdőségek éghajlat-stabilizáló hatásába: ezt ezerszer elmondták már mások). Nevezetesen az, hogy ha van célja az embernek, márpedig a hívő ember szerint van, akkor az nem lehet más, mint a teremtés gazdagítása. Isten pedig, és ez nagyon fontos, tőle független lényeket teremtett. A szabad akaratunk nem más, mint a képességünk arra, hogy ha akarjuk, akár teljesen is elforduljunk Istentől, és ha úgy akarjuk, akkor erőnkhöz mérten meg tudjuk szakítani kapcsolatunkat a világ többi részével (lásd, öm, mindent, amit feljebb írtam). Azonban nem ez az optimális, nem ez az a könnyű teher, amivel a maga önfenntartó boldogságát másokkal megosztani kívánó Isten minket teremteni szándékozott - hanem az, hogy mind újabb és újabb boldogság-forrásokat teremtve és megosztva nagyobbá és szebbé tegyük a teremtés soha-be-nem-fejezett tökéletességét. És ennek egy igen nagy része az, hogy ahogy gyerekeket hozunk világra, és (egy idő múltán) független létezést adományozunk nekik, ezt ne csak homo sapiensekkel tegyük. A fák élnek és éreznek - épp olyanok, mint mi, és mégis teljesen mások. Az egyetlen dolog, amit ajándékozni tudunk nekik, az a saját létük; cserébe pedig ők megajándékoznak minket a legfontosabb dologgal a világon: a világgal való organikus egybeforrással. A Paradicsomkert csak így nyerhető vissza, nem a fák kiirtásával és stadionok építésével.
Meg kell tanulnunk újra együtt létezni a világ rajtunk kívül álló részeivel, úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Igen, ehhez az igényekből és az arcunkból visszavétel kell, de ha az ember elég időt tölt a fák közt, két dolgot tanul lassan-lassan meg: hogy nem kell olyan sokminden a teljes léthez, és hogy kicsi. És milyen nagy dolog azt érezni, hogy hirtelen elég lesz a nem-ember-alkotta környezet is, és a kicsiség-érzet átfordul abba, hogy kicsi, de mindennel összetartozó! Ott vagy az erdőben, vagy a romos sírkertben, ahol a leglátványosabban és a legszebben látszik az ember és a természet harmóniájának a megvalósulása, és hirtelen átjár és átmos az a semmihez sem fogható érzés, hogy az emberi gondok nem számítanak: az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy erőnkhöz mérten a legnagyobb boldogságot próbáljuk meg kihozni mindenkinek mindenből, a többit pedig rábízzuk a nagyobb létre, aki meg fogja oldani, mert minket is ugyanúgy a tenyerén hordoz, mint a teremtés összes többi részét.
Hierofánia.
No comments:
Post a Comment