A zoroasztrianizmusban a Vohu Manah, szószerint a „Jó Gondolat” azt a jó morális állapotot jelöli, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyén megfelelően elvégezhesse kötelességét és egységbe kerülhessen Ahura Mazdával. Ez a speciális állapot megjelenik a kereszténységben is, azonban tudomásom szerint nincs pontos megfelelője. Részben megfeleltethető a feloldozás utáni kegyelmi állapotnak, specifikusabban Ágoston kooperatív kegyelmének és Aquinói habituális kegyelmének, de csak részben. Ágoston szerint miután Isten megváltotta az egyént, és megszabadította bűnétől, a megújult szabad akarattal együttműködve vezeti azt a mind nagyobb szentség felé. Aquinói pedig habituális kegyelem alatt azt az emberben esszenciálisan megvalósuló (azaz a teremtett lénye részévé váló) hajlamot érti, amivel az ember megtérte után a képességeit (hit, szeretet, stb.) használva képes a mindinkább Isten felé való törekvésre. Míg tehát Ágostonnál a kooperatív kegyelem az emberen kívül marad, Tamásnál beköltözik a lelkébe.
A keresztény tanítás a kegyelmet mindig közvetlenül Istentől származónak tekinti (persze alapvetően az is, elvégre a teremtő lenne minden fons et origója); azonban a zoroasztriánus írások értelmezésem szerint a Vohu Manahot alapvetően az ember felelősségévé teszik. A léleknek kell saját magában kialakítania egy olyan állapotot, egy olyan gondolati és érzelmi keretet, ahol képes elvégezni feladatát. Szinkretistaként továbbszőve a gondolatmenetet, ezután tud csak Isten habituális, vagy épp kooperatív kegyelme munkálkodni a lelkünkben. A Vohu Manah tehát a habituális kegyelem előtt áll, és azzal együtt a kooperatívba torkollik; közben viszont a fenntartásához feltétlenül szükséges az ember aktív közreműködése, döntése, gyakorlata és önvizsgálata. Nem véletlenül morális (lat. moralis ‘viselkedés, szokás’) állapot.
Hogy miért fontos ez? Mert a Vohu Manahot nagyon szépen párhuzamba lehet állítani egyéni és szociális kötödési mintákkal és kapcsolati dinamikákkal, amiből nagyon sokat lehet tanulni.
Pszichológiai közhely Ainsworth Idegen-helyzet kísérlete, ami a négy kötődési típus felállításának alapjaként szolgált. A csecsemő először az anyjával (= a boldogság/biztonság forrása) van egy szobában, ahova belép egy idegen. Ezután az anya kimegy, majd bizonyos idő elteltével visszatér. A kísérlet során úgy az anya, mind a gyermek reakciói fontosak, mert a kötődési minták generációról generációra öröklődnek. Biztonságosan kötődő az a gyermek, aki érdeklődő és barátságos az idegennel, de az anyja távozta felzaklatja, viszont képes megnyugtatni magát, és mikor az anya visszatér, keresi vele a kapcsolatot. A szorongó-elkerülő kötődés jellemzője az, hogy a gyermek az idegen jelenlétében fél, az anyja távoztakor sír, nem képes önnyugtatásra, ugyanakkor mikor újra megérkezik az anyja, nem keresi a társaságát, félrenéz, magába fordul. A szorongó-ambivalens az anya visszatértekor dühös, sír, és agresszívan kerüli, vagy épp követeli anyja közeledését. A negyedik kategória a bizonytalan-rendezetlen, aki az alapszituációban is képtelen kontrollálni az érzelmeit, össze-vissza csapong, sem az idegen jelenlétét, sem az anyja eltűnését majd visszatérését nem képes konzisztensen kezelni, a hisztérikus sírás és a kitörő szeretet hektikusan követik egymást. Ezek a viselkedésminták, hangsúlyozom, az anya viselkedését tükrözik: a biztonságosan kötődő anya szereti gyermekét, de teret hagy neki; támogatja, de nem akarja rákényszeríteni az akaratát. A szorongó-elkerülő felnőtt folyamatosan aggódik gyermeke iránt, viszont ha az önállósodik, értéktelennek érzi magát, és a lelki sebesülést elkerülendő, visszahúzódik, a támogatását és szeretetét is megvonva. A szorongó-ambivalens szülő szabályozni akarja a gyermek életének minden aspektusát, és általában agresszíven reagál, ha a gyerek a saját feje után akarna menni. A bizonytalan-rendezetlen kötődés vagy lelki, vagy testi erőszakba torkollik, ahol a szülő gyakran akár a gyerek megverése utáni másodpercben már ölelgeti a hirtelen imádata tárgyává vált gyermeket.
Az individuáció előrehaladtával ezekből a kötődési formákból alakulnak ki az egyén kapcsolati viselkedései. Amiket szintén hagyományosan egy 2*2-es mátrixon szoktak elhelyezni:
(forrás)
Elég egyértelműen párhuzamba lehet állítani a felnőtt viselkedésmintákat a gyermekiekkel. A kategóriák ugyanakkor nem merevek, az extrém eseteket kivéve mindenki valahol a biztonságos és a félelemteli skáláján helyezkedik el. A legfontosabb pedig az, hogy a minták tanulhatóak, az életünkön keresztül - optimális esetben - egyre mélyebben a magunkról és másokról alkotott pozitív modell és az alacsony elkerülés felé haladunk; azaz párhuzamosan önmagunk megismerésével egyre nagyobb bizalommal nyílunk mások felé.
Lehet-e ezeket a mintákat intellektuálisan tanulni, lehet-e ezeket pl. a közvetlen kapcsolatainkon kívülről látott mintákból elsajátítani? Természetesen, ez a szocializáció és a közösségi értékek internalizációjának a mechanizmusa, ezen alapszik a társadalmilag elfogadott viselkedésformák átörökítése. Ugyanakkor az alapvető hajlamot, amit gyermekkorunkkban kialakítottak bennünk a szüleink/nevelőink kötődési formái, nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges, megváltoztatni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egy rendezetlen kötődésű csecsemőből szükségszerűen Voldemort válik (ha más nem, erre Harry Potter a legjobb példa - ja nem, ez egy gaping plot hole a regényekben, de ebbe ne menjünk bele), de hogy egész életén át nehézségei lesznek az egészséges kapcsolatok kialakításával, és hogy csak iszonyatos erőfeszítés és önfegyelem árán tudja magát szinten tartani, az biztos. Persze csak akkor, ha meg van benne az akarat rá, és nem úgy internalizálja a szülői magatartásformát, hogy az átfordul narcisszisztikus vagy szociopátiás személyiségzavarrá, ahonnan sajnos az esetek túlnyomó többségében nincs kiút.
Az emberi kapcsolatok magától értetődően többtényezősek. Nem csak a mi kötődési sebeinken és mintáinkon, önértékelésünkön múlik, hogy hogyan fogunk egy kapcsolatban viselkedni, hanem a másikén is, és persze vice versa. Éppen ezért egy személy eltérő kapcsolatokban (pl. munkahelyen vagy házasságban) néha nagyon eltérő módokon tud perzisztensen viselkedni. Ugyanakkor az alapbeállítottság megmarad, és egy állásinterjún vagy a barátaink közt egy spektrum más-más pontjain állunk, de általában és átlagban ugyanolyan módon viselkedünk a kapcsolat természetétől függetlenül.
A változásra való hajlam, egyáltalán a hajlam megléte tehát kulcsfontosságú. Ez a hajlam ráadásul szubsztanciális lényegünk, az ember ousiájának veleszületett része, éppen annyira meghatározó elemünk, mint Istennek a változatlanság. Ha az ember nem akar változni, még akkor is változik: egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az ellenállásban és a befelé fordulásban, illetve a pótcselekvésekben. Az tehát, hogy változunk-e, nem rajtunk múlik. Az azonban, hogy hogyan, merre, milyen gyorsan, egyértelműen a mi felelősségünk.
Itt lesz nagyon fontos a Vohu Manah. A kereszténység, főleg a protestáns ágak, de a katolicizmus is, hajlamos egy olyan (felszínes) képet adni az embernek, hogy a megváltásért tulajdonképp semmit nem kell tenni. Predestináció, sola fide, fülbegyónás és penitencia: majd így jól Isten elrendezi a dolgokat, legfeljebb az embernek néha el-el kell fáradnia a papbácsihoz. De ez nincs így: ahogy Ágoston és Aquinói is írják, az embernek igenis döntést kell hoznia abban, hogy az akar-e Isten társa lenni ennen megváltásában. Azonban a Vohu Manah szerint ehhez szükséges az embernek előbb végigmennie egy morális fejlődésen, megtisztuláson, és megőriznie ezt az állapotot, hogy egyáltalán tudjon dönteni.
“Óriási csoda, amikor nem bántjuk egymást. A szeretet legegyszerűbb definíciója az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak.” A másik tudva és akarva nem bántása nem más, mint a bűn elkerülése; a bűn elkerülése pedig morális döntés. Ezért morális állapot a Vohu Manah: ahhoz, hogy közel tudjam magamhoz engedni Istent, az embertársaimat, vagy épp az avesztániak szent tehenét, először el kell döntenem, hogy nem bántom, és fenn kell tartsam ezt az állapotot.
Közben persze szeretném elvári ugyanezt a másiktól is. Épp itt csúsznak félre az emberi kapcsolatok: az emberek ritkán adják fel annak a jogát, hogy ne bánthassák a másikat, általában azzal a kifogással, hogy “én csak védem magam.” De védekezni lehet ártás nélkül is, és a bántásra elég ergya, ha bántás a válasz: tedd azt másokkal, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek.
Ez a bizalom az, ami igazából a Vohu Manah következménye - bízom magamban is, hogy képes leszek nem bántani a másikat, és megbízom a másikban is, hogy nem fog engem bántani. Egyedül ilyen környezetben képes az ember növekedni és munkálkodni - máskülönben a bizalmatlanság, stressz, játszmázás, stb. felőrlik az erejét. Épp ezért szükséges az embernek, bármilyen kötődési típus is legyen az övé, intellektuálisan és morálisan is belátnia azt, hogy ha nem akar bántva lenni, annak feltétele az, hogy ő sem bántja a másikat. Nem csak a jézusi/konfuciuszi/talmudi/koráni/buddhai/védikus/stb. parancsolat miatt - egészen egyszerűen azért, mert a “szemet szemért, fogat fogért” elv szükségszerűen az ártás és az erőszak eszkalálódásához vezet. Mint. pl a középkori Izlandon, ahol ugyan patikamérlegen volt kimérve a megengedett válaszcsapás valamennyi formája (és ezek mind kiválthatóak voltak váltságpénzzel), a ciklikus erőszak végül egy mikroközösségben is (20-30 ezer ember) olyan szinten kormányozhatatlanná tette a társadalmat, hogy kénytelenek voltak a norvég királyt behívni, hogy valaki tegye már ugyan rendbe az országot. Ez egy teljesen random, de szemléletes példa, főleg azért, mert általában a szűk és elvben kiegyenlített hatalmi erőkkel rendelkező közösségeket idealizálni szokás, illetve Izland esete egy meggyőző története a társadalmi fejlődésnek.
Merthogy a közösségeink belül és kívül is igénylik a Vohu Manahot. Magyarországnál szemléletesebb és fájóbb példát nem is lehet találni. Emberek tömegeinek egy-egy választás arról szól, hogy “most mi jövünk”, hogy “elégtételt veszünk” az elmúltnyócévért, az elmúlt negyveenévért, meg majd most a kitudjahányévért, Trianonért, a balliberális vagy jobboldali véleménydiktatúráért, Sorosért, Orbánért, MINDENÉRT. Hogy nyugdíjasok azt gondolják, hogy 40 évig a kommunistáknak lehetett mindent, most meg őnekik lehet mindent; hogy a fiatalok gyűlölik a “fidesznyuggereket”, és gyakorlatilag minden parlamenti pártnak arról szól a ”””programja”””” hogy ha majd őket megválasztják, hogyan fogja megbaszni az előtte uralkodókat. Abban az országban, ahol hetente egy nőt ver agyon az élettársa, de a családon belüli erőszak halálos áldozatainak kétharmada férfi (azaz a férfi-férfi erőszak is kiugróan magas), ahol majdnem minden második ember azt gondolja, hogy oké a nemi erőszak, miközben minden ötödik nőt bántalmaznak, és akkor még a gyerekekről nem is beszéltünk az évi 15000 jelentett bántalmazási esettel, miközben elképzelhető, hogy egy-egy jelentett esetre akár 25 leplezett is juthat…
Eh. Komolyan, hogy jutottunk ide? Mindenesetre a lényeg a következő: akár emberekkel, Istennel, vagy közösségekkel vagyunk kapcsolatban, egyénileg vagy közösségileg, etikusan kell eljárnunk annak érdekében, hogy teljesíteni tudjuk a céljainkat, kötelességeinket. A magyar nép a többi kelet-európaival egyetemben sajnálatosan hajlamos egyébként is a messiás várására, aki majd végre mindent rendbe tesz (hívják ezt akár Gyurcsánynak, Bajnainak, vagy Orbánnak, vagy az Igaz Szerelemnek), de a Vohu Manah nélkül még arra sincs lehetőség, hogy a messiás megérkezhessen és beléphessen az életünkbe, a közösségi létünkbe, és átformálja azt - helyette kapunk tolvaj kóklereket, mint Gyurcsány, Bajnai, vagy Orbán, esetleg mindenki gyűlölt exe.
A Vohu Manah elérése tehát mind egyéni, mind közösségi szempontból kívánatos, és ha nem lelki-testi nyomorban szeretnénk (amennyire csak erőnk engedni) élni, elengedhetetlen is. De mégis hogyan tudjuk elérni?
Erre szerintem egzakt válaszok nem igazán vannak, már csak azért sem, mert minden eset más-más. Eltérő háttérrel rendelkező emberek, vagy épp közösségek történeteinek az összessége. Egy általános “válasz” sajnos szükségszerűen annyi általánosítást tartalmazna, hogy gyakorlatilag használhatatlan lenne - mint nagyjából minden átfogó metanarratíva. Épp ezért ahelyett, hogy egy ilyen gagyi semmitmondó közhelyet írnék le, inkább elmesélem azt, hogy én hogyan próbáltam/próbálok a Vohu Manahhoz eljutni.
Ahogy fentebb is írtam, az önreflexió egy baromi fontos része ennek. Erre különböző technikák vannak, a meditációtól elkezdve a lelkiismeret-vizsgálatig. Nekem az előbbi sosem ment, az utóbbira pedig sajnos a katkó liturgia nemigen hagy időt, általában 5 másodperc alatt le van zavarva - már ha eljut az ember templomba, persze. Viszont mindig is rengeteget olvastam, kiskoromtól kezdve, és már azelőtt szerettem beleképzelni magamat a regényhősök helyébe, mielőtt a What Would Captain Kirk Do divat lett volna - hát ilyen hipszter here voltam már kicsinek is. Nagyon régóta észrevettem már, hogy az általam kiválasztott és példának tekintett karakterek sok közös tulajdonsággal rendelkeznek, és azt is, hogy mivel jól kidolgozott, életszerű személyek, az alapos megismerésükkel könnyen ki lehet következtetni, hogy az elveik alapján mit tennének egy-egy adott helyzetben. Azt pedig magamon észleltem, hogy ahogy nőttem fel, a gyerekes szerepjáték (puff-puff, én vagyok a jedilovag a fénykarddal!) átadta a helyét egy valós érzelmi kapcsolatnak ezekkel a karakterekkel, akikkel az ember a belső dialógus révén épp annyira tud beszélgetni, mint a jelen nem lévő valós emberekkel. Ez utóbbi az ember-lét egyik esszenciális szkillje: képesek vagyunk kívülről tekinteni magunkra, és éppúgy értékelni a saját tetteinket, mint másokét, vagy épp kitalált karakterekét!
A tettek értékelése azonban szerintem még csak a belépő szint. Az egyszerűség kedvéért bevezetem az allophronesis kifejezést a magunkat egy másik személyként, külső szempontból való szemlélésének képességére. (Allo - más, phronesis - percepció; azért is az utóbbit választottam, mert a phronesis-nek tekintélyes görög filozófiai irodalma van, és pl. a platóni meghatározása nagyon közel jár ahhoz, amit én a Vohu Manah alatt értek. Na de erről majd a következő posztban.). Szóval az allophronesis a következő szintet akkor éri el, amikor már a saját szándékainkat, gondolatainkat is tudjuk úgy látni, mint valaki másét. Az igazán nagy királyság pedig szerintem az, amikor már úgy vagyunk képesek az allophronesisre, mint egy kitalált karakter vizsgálásra. Hogy miért? Azért, mert azokkal a kitalált személyekkel tudunk csak igazán azonosulni, akiknek részletes, kézzelfogható narratívájuk van, és értjük azt, hogy miért cselekszenek úgy, ahogy azt teszik. Azaz ismerjük az érvelési láncaikat, a cselekedeteik mozgatórugóit, átlátjuk az érzelemi életüket, küzdelmeiket, fájdalmaikat, örömeiket: az elméjünk transzparens számunkra, és tudjuk, hogy mire hogyan fognak reagálni. (Nem véletlen vannak akkora felhördülések és hisztik egy-egy rajongói közösségben, amikor mondjuk filmesek gyökeresen átírnak egy-egy regénybeli karaktert). Ez az egyik legmagasabb szintű tudás, amit az ember magával kapcsolatban elérhet (van többfajta, és több szint is, szerintem). És amikor a saját logikai és érzelmi életünk transzparens számunkra, amikor már úgy tudjuk narrálni az életünket, mint ahogy egy regény főhőséét mesélnénk el - onnan már csak döntés kérdése, hogy morálisan hogyan cselekszünk. Azt tesszük-e másokkal, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és megérkezünk a Vohu Manahba, vagy pedig megrekedünk a bosszúállás ciklikus bántalmazásában - ez itt a kérdés.
No comments:
Post a Comment