A Fidesz-KDNP és szavazóik keresztény hatalomfogalma, és mit lehet ellene mondani?

 Avagy, miért hivatkozik folyton Istenre pártunk és kormányunk, és hogyan cáfoljuk őket?

 

Ezt a bejegyzést abból a célból írtam, hogy azok, akik esetleg szeretnének valamit kezdeni a Fidesz-KDNP egészen sajátos "kereszténységével", azoknak legyen valamiféle támasza, aminek az alapján nekiállhatnak megcáfolni az egyébként a kereszténység egyikfajta hatalomszemlélete szerint logikus és tartható Fidesz-diskurzust. Ehhez szerintem szükséges az egész hatalom-ideológia történetének minimális ismerete (ez teszi ki a bejegyzés kb. felét), csak hogy lássuk, hogy az egyszeri fidesszavazó keresztény nem feltétlenül gonosz, vagy elmebeteg, hanem egy évezredes tradícióban hisz - abban a hagyományban ráadásul, amiből a felvilágosodás és a liberalizmus is kinőtt, és ami még mindig áthatja a gondolatvilágukat. Ez szerintem kifejezetten fontos: egy totalitariánus ideológia ellen nem lehet egy másikkal érvelni, hiszen csak a felszínük más, az alapgondolataik egyeznek. Ehelyett inkább a figyelmetekbe ajánlom Szent Ágoston egészen újszerű és felszabadító (bár az ember vállára annál nagyobb felelősséget rakó) történelem- és hatalomszemléletét, és leírom nem csak Ágoston, hanem későbbi és mai követőinek érveit, hogy ti is használhassátok őket.

Akkor fogjunk is hozzá.

jézus és az apostolok állításai a hatalomról

A kereszténység közvetlenül Jézus halála után szembesült azzal a kérdéssel, hogy vajon milyen pozíciót kellene elfoglalnia a világgal és a világi hatalmasságokkal szemben. Jézus egyértelműen kinyilvánította, hogy az ő országa és az ő szolgái nem ebből a világból valók, és hogy elutasítja a jogi és politikai rendszereket. Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré, és nyíltan megmondta Pilátusnak, hogy nem lenne semmi hatalma, ha „nem kapta volna felülről”, jelentsen ez bármit is. Így Jézus tanításában egyszerre érezhető egyfajta radikális állam-, hatalom-, talán még társadalomellenesség is, viszont ott van a felszólítás is valamiféle konformizmusra. Mindkettő mellett elég sok érv hozható fel, és mindkettő értelmezhető úgy is, mint többezer éves gondolati folyamatok eredménye. Az apostolok műveiben azonban már tendenciózusan egyfajta nézet olvasható: Pál elég világosan a világi rendbe való besimulás mellett érvel (Rómaiak 13:1-7, Titusz 3:1-2, 1 Timóteus 2:1 ), ahogy Péter is, bár ő kissé eltérő okokból (1 Péter 2:13-17). Ugyanakkor a katolicizmus konformizmusa az apostoli levelekben mindig mint szükségszerű rossz kerül elő (különösen Péternél), elviselendő keresztnél, nem pedig valamilyen önmagában jó dologként. Ugyanakkor a jézusi tanítás egyik lehetséges értelmezését követve Pál és Péter is úgy írnak a világi hatalomról, mint Isten által felhatalmazott és kijelölt dologról, sőt, Péter kifejezetten úgy, mint Isten eszköze a bűnösök megbüntetésére.

a semita és a görög-római morális hatalom

Ez a fajta gondolkodást már ekkor többezer éves gondolati tradíciók eredményei előlegezték meg. A semita historiográfiában (ideértve a mezopotámiai népek legkorábbi történelmi feljegyzéseit is), akárcsak a görög történelemírásban a legkorábbi időktől fogva megjelenik a történelem morális értelmezése. Az istenek - vagy Isten - egy társadalmi szerződésben élnek népeikkel: ha betartják (önkényes) törvényeiket, jutalmuk egészség, prosperitás, növekvő hatalom, leszármazottak. Ezzel szemben ha a törvénytől eltérnek, büntetésük a szokásos bibliai katasztrófák: gyermekhalál, betegség, éhínség, vesztes háborúk, satöbbi. Ráadásul, csak hogy egy egészen bizarr mexikói felállás legyen a dologból, az uralkodó és a nép, de még a nép egyéni tagjai is személyesen befolyásolják az egész közösség sorsát: ha a király bűnös, szenvedhet a nép miatta (Jeremiás 22), de a nép bűne miatt akár az egyébként ártatlan király is bűnhődhet (konkrétan az egész Megváltó-aki-elveszi-a-világ-bűneit fogalom), illetve egy személy hibája miatt az egész közösséget is érheti retorzió (Józsué 7:10-16, de a tisztátalanság vidám koncepciója is erre épül). Tehát ezen tradicionális értelmezés szerint aki hatalmon van, azért van ott, mert azt kiérdemelte; akinek pedig szemmel láthatóan rossz az élete, az az isten(ek) haragját valamiféle bűnével érdemelte ki. 

Ahogy feljebb írtam, ez a nézőpont a görög-római történelemírásban is megjelenik, bár nem ennyire mechanikusan és determinisztikusan, hanem inkább arra a kérdésre adott válaszként, hogy miért nyernek vagy veszítenek el államok háborúkat. A nyertes nyilván  - nyilván - jobb, mint a vesztes; de mégis miben jobb? Természetesen az ősi erények őrzésében, az istenek és az ősök tiszteletében. Ekképpen pedig a éthosztól és a mores-től, azaz a közösségi ideáltól való eltérés a legszigorúbb retorziót vonja és kell vonja maga után. Do ut des, do ut facias: adok, hogy adj, adok, hogy tehess. Az istenekkel való kapcsolat babonás, mechanisztikus algoritmussá válik.

a kereszténység és róma

Ebben a felállásban a kereszténységnek en bloc viszonylag egyszerű dolga volt az államellenesség és a kollaboráció spektrumán elhelyeznie magát, amíg üldözték: szükségszerűen a korabeli római államberendezkedés ellenpólusaként határozta meg magát. Ebben természetesen közrejátszott a birodalmi kultusz államvallássá emelkedésével egy teokratikus állam párhuzamos kialakulása is. Az isteni birodalom isteni császárát az istenek emelték a hatalomba, és mindenki, aki ennek bármelyik aspektusával nem értett egyet, az állam ellensége volt. Természetesen ennek ellenére a birodalmi kultuszon a századok múlásával egyértelműen kimutatható a kereszténység hatása, és a kettő, illetve az ezernyi más szekta egy grandiózus birodalmi államvallásba gyúrására több kísérlet is történt, pl. Heliogabalus, Decius, Aurelianus és Diocletianus alatt.

konstantin és euzébiusz: keresztény fasiszta teokrácia

A kereszténység nagy, korszakos döntése azonban Nagy Konstantin alatt, azaz a negyedik században jött el, és ekkor is alakult ki a két meghatározó „iskola”, amiről voltaképpen ez az írás szólni fog. Az egyik Cezáreai Euzébiusz nevéhez köthető. Ő Konstantin személyes ismerőse volt, talán barátja is: mindenesetre a műveiből kiderül, hogy a császár Euzébiusz személyes hőse és példaképe volt. Euzébiusz volt az, aki megalkotta az első keresztény történelemkönyvet, ebben pedig egyértelműen konstantini propagandát írt.

Euzébiusz szerint a kereszténység győzelme és ellenségeinek fizikai és lelki megsemmisítése Isten öröktől való elrendelése. Róma az új keresztény világbirodalom, a Mennyei Jeruzsálem, amely beteljesíti az összes eszkatológikus próféciát, és örökké állni fog. Konstantin és az utódai valóságosan Isten által kijelölt, felkent, és megszentelt uralkodók, Konstantin maga a nomos empsychos és lex animata, az élő törvény, aki legalábbis Mózessel, de inkább Jézus Krisztussal egyenrangú. Közvetlen kapcsolatban áll Istennel, így a császár akarata az Úr akarata. Minden történelmi folyamat csak erre a végcélra irányul: a bűnösök eleve örök büntetésre vannak kijelölve, és már ezt már itt a földön is megtapasztalják: bukás, vereségek, betegségek, természeti katasztrófák, szörnyű halál. Ezzel szemben Isten felkentjei győzelemről győzelemre haladnak, prosperálnak, és Isten különös kegyelme minden rögöt elgördít az útjukból. Természetesen ez visszafele is működik: aki itt szenved, arról bizton kijelenthető, hogy bűnös; aki pedig jól él, az szükségszerűen Istennek tetsző.

a fidesz-kdnp euzébiuszi keresztény fasizmusa

Euzébiusz totális és meglehetősen fasisztoid állam- és történelemképe a kereszténység újrapozicionálásával és az állammal való összezárásával egy archetipikus elméletté forrt ki az évszázadok alatt, ami máig meghatározó. Ezt használja ugye, a Fidesz-KDNP, pl. amikor Semjén Zsolt emlékezetesen a vasárnapi boltbezárás kapcsán kijelentette, hogy ők az örökkévalóságnak dolgoznak, vagy amikor Orbán Viktor a választási győzelmi beszédét a Soli Deo gloria! felkiáltással zárta, és ezért van Nemzeti Hitvallásunk is. Ebben a szellemben gyalázhatják a pápát, ezért kokettálhat Erdő Péter a legaljább magyar bűnözökkel, ezért veheti át a Áder Jánostól a Szent István Rend díját Tekintsünk el attól, hogy ezek az emberek hazudnak, és csak és kizárólag a saját érdekeiket követik, Istenét a legkevésbé. A logika és a metanarratíva az emberiséggel egyidős, nem ők az elsők, akik ezt a saját céljaikra felhasználták, és nem is ők lesznek az utolsók. Emiatt a szemlélet miatt hagyhatják teljesen figyelmen kívül Krisztus tanításait az elesettekkel, a hajléktalanokkal, a menekültekkel, a bűnösökkel, meg úgy általában mindenkivel kapcsolatban, és ezért teljesen bele a Fidesz-KDNP kereszténységébe az emberiség felének (ti. a nők) folyamatos megalázása és vegzálása.

a „kereszténydemokrata” szavazók és országok

És emiatt szavaznak a keresztények a Fidesz-KDNP elválaszthatatlan kettősre. Az a narratíva, hogy „a kommunistáknak volt 40 évük, most mi jövünk”, gyakorlatilag egy-az-egyben az euzébiuszi „aki-pogány-megérdelmi-a-halált-itt-most-a-kereszténység-jön-srácok” gondolat átvétele. Véleményem szerint egyébként ezzel az egyetlen húzással nyerte meg magának a Fidesz mindaddig az összes választást, amíg a szüleink és a mostani 30-40 évesek generációja él: sikeresen elbitorolta az antikommunista-keresztény pozíciót az összes többi formáció elől (senki sem emlékszik már Orbán „Térdre csuhások, imához!” gyűlölködésére), és ezt olyan tökélyre vitte az MSZP-SZDSZ formáció ellenében, hogy a másfél millió stabil Fidesz-szavazó pontosan olyan messiásként, küldetéssel rendelkező megváltóként tekint rá, mint annakidején Konstantinra tekintettek a keresztények. Nincsenek is egyedül: a másik nagy „katolikus” „nemzet” vezetői, Kaczynskiék évtizedek óta tartó zsinatolás után 2016-ban ajánlották fel Lengyelországot Krisztus Királyságaként, gyakorlatilag teokráciát kikiáltva, 2017-ben pedig több millió (értjük? millió) lengyel vonult fel az országuk határán, 3000 km hosszú élő rózsafüzér-láncot állítva az iszlám ellen.

hosszú-hosszú történelmi rész, avagy miért euzébiuszi a liberalizmus is

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a 16. századi reformerek sem igazán voltak ezzel másképp. Luther az államhoz való viszonya alapvetően euzébiuszi (még ha a megváltástana nem is). A kettős kormányzás elmélete szerint a világi hatalom ugyanúgy istentől eredeztethető, mint a lelki, bár az utóbbi felsőbbrendű és a világi hatalom számára érinthetetlen (kellene legyen). Noha paranccsal nem lehet kikényszeríteni, hogy ki miben higgyen, Luther szerint az akár büntetéssel való nevelés mégiscsak az állam feladata, ráadásul híveitől az állam felé feltétlen engedelmességet követel, hiszen a bosszúállás Istené. Sőt, Isten akár egy egész népet is büntethet azzal, hogy egy zsarnokot helyez hatalomra fölötte, vagy akár épp az egész kereszténységet az iszlám fenyegetésen keresztül. Kálvin is nagyon hasonlóan gondolkodott, sőt, nála a világi kormányzat egészen expliciten Isten ajándéka a bűnös emberek számára, amelynek nevelő-tanitó funkcióján keresztül visszatalálhatnak embertársaik és Isten közösségébe (lásd Péter levele fentebb). Épp ezért Kálvinnál a világ hatalmak keresztényekkel való megtöltése egyenesen kívánatos: ő tulajdonképp az állam az egyházba való beolvadása mellett érvel. Épp ezért joga és kötelessége az ilyen pozíciókat betöltő keresztényeknek az ellenállás a zsarnokokkal szemben: nem azért, mert maga a világi rendszer, ami kitermeli a zsarnokot, helytelen, hanem azért, mert a zsarnok Isten közvetlen ajándékát fordítja gonoszra (így ugye Kálvin szerint Orbán és a tettestársai kifejezetten zsarnokok, elűzendő gonosztevők. Mint tudjuk, Orbán református…) Az egyetlen kivétel a reformerek sorából Winstanley és a levellerek voltak, akik az egész társadalom felszámolását kívánták elérni.

Még fontosabb tisztáznunk azt, hogy az euzébiuszi elméleten alapszik az egész Felvilágosodás, sőt, paradox módon maga a liberalizmus is. Ironikus módon az épp a reformációnak köszönhetően terjedő szekularizmus következményeként, valamint a 16. és  17. század tudományos eredményeinek köszönhetően, illetve a koraújkori gondolkodásban egyre erőteljesebben jelent meg a progresszivizmus. A tudományos mágiában, majd a konkrét tudományos, társadalmi, és gazdasági progresszivizmusban az euzébiuszi szemlélet él tovább, bár Isten helyébe itt már gyakran a természeti törvények lépnek. Bacon Új Atlantisza konkrét lehetőségként jeleníti meg, ekkor még a kereszténység segítségével, Isten tökéletes városának itt a földön való elérését, pusztán a koordinált emberi akaraton keresztül. Hegel államelméletében az Állam az elme, a legfőbb létező és jó leképeződése, mely hatás-ellenhatás konfliktusán keresztül mind szükségszerűen magasabb szintekre emelkedik, mígnem eléri a tökéletes szabadságot, azaz az racionális elmével és a tökéletes önmegvalósítással való egységet. Érdekes, hogy bár ez ritkán kerül kimondásra, de pontosan ez Hegel Isten-definíciója is: a tökéletesen szabad, önmagát racionálisan tökéletesen megvalósítani képes lény.

Kant, Voltaire, és általában véve a Felvilágosodás korabeli filozófusok mind a világ és az emberi társadalom természetes kifutásának tartották a folyamatos tökéletesedést, eltérés csak abban mutatkozott, hogy ezt a fejlődést egyfajta konvergenciaként képzelték el, vagy pedig végtelen lineáris gyarapodásként. Az Egyesült Államok nagy álma, a „Progress” is ezek hatására született meg, hiszen korai vezetői, mind tudósok és filozófusok, elérkezettnek érezték az időt arra, hogy nekiálljanak valóságosan itt a Földön is megépíteni Bacon Új Atlantiszát, megalapítva gyakorlatilag egy protestáns Római Birodalmat, ami nem principátus, hanem liberális respublika. A 19. század fordulóján Adam Ferguson magát a tudományos fejlődést is egy istentől eleve elrendelt terv végigjárásaként képzelte el. Az ipari forradalmat követően a tudományos pozitivizmus, miszerint a világ megismerhető törvények szerint működik, vált a meghatározó ideológiává, és ez ellen csak olykor-olykor a romantikus költők érveltek. A progresszív pozitivizmus abban is nagyon hasonlít az euzébiuszi elméletre, hogy ugyanúgy legitimációs érv is volt a 19. század során kiépülő gyarmatbirodalmak uralkodóinak kezében: a technológiai vagy társadalmi fejlettség egyértelműen Isten adománya a keresztény országoknak, amik révén uralhatják a primitív népeket. Elvétve jelenik meg a progresszív univerzalizmus, miszerint a leigázott népeket fel kell emelni a keresztény birodalmak szintjére, Az Isten által elrendelt birodalomépítés, illetve a világ akár erőszakos prozelititálása, ötvözve a pszeudotudományos, de ugyanúgy a zsidó-keresztény kiválasztottságtanra épülő fajelméletekkel hozta létre a történelem legpusztítóbb rezsimjeit a huszadik század elején.

Tulajdonképpen kijelenthető, hogy Nietzsche kivételével a 19. és a 20. század az euzébiuszi metanarratíva ilyen-olyan változatainak jegyében telt el. Nietzsche részben esztétikai-filológiai okokból tagadta a múltat értelmező nagy metanarratívák létezését vagy létjogosultságát, ám kifejezetten fontosnak tartotta a jövő szempontjából új, nagy, közös mítoszok létrehozását annak érdekében, hogy az emberiség fenyegető katasztrófáját elkerüljük. Bizarr irónia, hogy a totalitariánus ideológiák, mint a kommunizmus és a nácizmus ezt megtették, és saját teokratikus birodalmukban mindösszesen lecserélték Istent egy elvont ideológiai céllal. Ahogy az tisztességes teokratikus gondolatoknál szokás, itt is az ideológiai ellenségek elpusztítása volt az egyetlen lépés az emberiség azonnali megistenüléséhez. De az ilyesfajta gondolkodás a liberális szövetséges hatalmaktól sem állt távol: Amerika a saját progresszivista narratívájával az Igazság és a Jó lovagjának szerepét foglalta el maga számára, a nyugat-európai országok több-kevésbé lelkes támogatásával. A kétpólusú világ, bármennyire is gnosztikus narratívának tűnik a felszínen, nem volt más, mint két euzébiuszi rendszer versengése a végső győzelemért. A Szovjetunió összeomlásával Fukuyama máig meghatározó gondolata már a liberális demokrácia örökkévaló uralmát vizionálta, és a progresszív liberalizmus elsősorban amerikai formájának narratívája továbbra is ez -vagy esetleg a Huntington-féle civilizációs összecsapás gondolata, ami a nyugati kultúrát ugyanúgy a legfőbb jó megtestesülésének tekinti, mint annakidején Euzébiusz a kereszténységet.

vissza kelet-európához: „keresztény” „demokrácia”

Visszatérve Magyarországhoz: a kelet-európai, hagyományosan keresztény államok felszabadulva a szovjet elnyomás alól szinte változás nélkül újra a 19. századi nemzetsors-tanokhoz visszatérve a nemzeti kereszténydemokráciák elrendeltségének ideológiáját használják fel illiberális autokráciáik kiépítésére. Ezen az úton nem csak a lengyel-magyar kettős jár: Románia az orthodox államegyházzal, illetve kisebb mértékben Szlovákia és újabban Ausztria is erre az ösvényre tévedt. Sőt, egészen bizarr látni a súlyosbodó menekültválság hatására az (és ez talán nem véletlen) keletnémet Merkel által vezetett kereszténydemokraták lehető legkeresztényietlenebb próbálkozásait hatalmuk megerősítésére. Persze, Németországban nincs államegyház, és talán soha nem is lesz: ugyanakkor az, hogy több, mint egy évtizede egy, a kereszténység köré tömörült csoportosulás vezeti az országot elég jól mutatja, hogy legkevésbé sem történt meg a vallási és politikai hatalom szétválasztása, sőt, Merkel saját magát többször alternativlos-ként, azaz alternatíva nélküliként határozta már meg (egészen viccesen épp ezzel világra segítve a nyíltan fasiszta AdFP-t-…)

 na de tényleg, akkor mit lehet csinálni? ágoston és az isten városa

Hát ennyi bevezető talán (tudom, tudom, TL;DR…) elégséges ahhoz, hogy megfelelően reménytelenek legyünk az egész euzébiuszi metanarratívával szemben. Hiszen minden erről szól, nem? Az egész kereszténység eköré szerveződik, a legkorábbi időktől fogva, nem? Akkor mi a rákot lehet vele csinálni?

Nos, például elolvasni Ágostontól az Isten Városát. Ágoston rengeteg műve közül sok érinti az üdvtörténet révén a történelem és az állam problémáját, azonban az Isten Városa kifejezetten ezen kérdés körüljárására íródott, és máig az egyik leglenyűgözőbb és legújszerűbb politikai mű (már ha az ember képes átrágni magát rajta). Írás apropója Róma 410-es gótok általi elfoglalása volt, amire, csak hogy érezzük a súlyát, akkor már 800 éve nem volt példa. Róma gazdagsága és hatalma mai mértékkel mérve is páratlan volt: a késő császárkor seregének mérete átlagosan félmillió körül mozgott (összehasonlításképp: az USA jelenlegi hadserege 1,3 millió ember)  nagyjából 40-70 millió lakosra (USA: 325 millió), és az adóbevételek kb. húsz százaléka ment el a fenntartására (USA: 3,1%). Szóval úgy kellene ezt elképzelnünk, hogy egy „barbár” csapat, miután végigrabolta-gyújtogatta-erőszakolta az USA teljes nyugati területét 40 éven keresztül, csatában még sikeresen egy elnököt is megölt, átverekszi magát nyolc amerikai hadseregen, végül beveszi és kirabolja Washingtont. Para lenne, nem? Korabeli beszámolók szerint nagyjából mindenki, akihez a hír eljutott, hisztérikusan zokogva a világ végét várta.

A korabeli pogányok gyakran támadták a kereszténységet azzal, hogy mióta hatalomra jutott, minden rosszabb, és hogy az ősi istenektől való elfordulásnak köszönhető Róma gyengülése és elfoglalása (ami tulajdonképp Euzébiusz, csak fordítva). Ez egy amúgy is bevett dolog volt: rossz a termés? Keresztényeket az oroszlánok elé, hátha az istenek megenyhülnek. Csak mostmár, ugye, a keresztények voltak többségben, sőt, generációk óta az uralkodók is közéjük tartoztak. A pogányok kritikájára kétféleképpen válaszolt a kereszténység: az egyik az euzébiuszi narratíva feltekerése, és még agresszívabban ismételgetése (lásd Orosius). A másik volt Ágoston, aki 80 évvel Konstantin után nem csak Euzébiuszt cáfolja meg, hanem egy radikálisan új történelem- és sorsszemléletet is kínál.

Szerinte a történelem az ember számára értelmezhetetlen: Isten terve az emberi intellektus által felfoghatatlan, és épp ezért a különféle sors- és predestináció-fejtegetések szükségszerűen hazugságok. Ugyan vannak kivételek, amikor Isten közvetlen és megcáfolhatatlan módon beavatkozott a világ folyásába (pl. a megtestesülés és a megváltás, vagy az exodus), de ezeket leszámítva nem tudhatunk semmit. Az ember földi sorsának alakulása semmilyen módon nem tükrözi üdvözülését vagy kárhozatát: klasszikus és sokat emlegetett példája erre Jób története. A világ és a történelem nem más, mint egy aréna, ahol az egyén üdvözülésének fizikai dimenziója játszódik, ám végső soron minden a lélekben dől el. Épp e distinkció miatt bontja Ágoston az emberiséget a földi városra és Isten városára.

A földi város maga a világ: az összes emberi társadalom, minden hierarchiájával és rendszerével. A földi város Istentől elfordulva önmaga fenntartására törekszik, és az ezzel járó hatalmi konfliktusokból áll történelme. Ágoston szerint minden hatalom a bűnből ered, specifikusan Ádám és Éva eredendő bűnéből: az Istentől való eltávolodás és az emberek között kialakuló erőszak (Káin és Ábel, ugye) tették szükségesség azt, hogy az emberiség egyik része uralkodjon a másik fölött, különben elpusztítottuk volna saját magunkat. Tehát a földi hatalom, és az ebből eredő társadalmi struktúrák a bűn azonnali és közvetlen következményei. Rengeteg klasszikus példát hozva Ágoston az összes korabeli politikai elméletet (pl. Cicero és Platón) megcáfolja. (ezek közül az egyik személyes kedvencem a kalózé, aki keresztbe tett Nagy Sándornak, és amikor foglyul ejtették, és az istencsászár megkérdezte tőle, hogy mégis hogy mer hadat viselni a tengeren, a türhő parasztja azzal csicskította vissza Sándorkát, hogy „mé te milyen alapon viselsz hadat a világ ellen, tesa, ugyanazt csinálom mint te csak kicsibe dik, oszt engem kalóznak hívnak, téged meg császárnak, hogy száradna ki a lelked.” Alexandrost, úgy tűnik, divat volt oltogatni. De ugye ezt nézhettük végig pl. a Daeshnél is.) Szóval Ágoston elképzelése szerint az államok semmiben sem különböznek a rablóbandáktól, és amilyen „jogot” és „igazságot” szolgáltatnak, az mind erőszakból és félelemből, így bűnből fakad. Épp ezért azok a lelkek, aki a földi várost választják, kárhozatra vannak ítéltetve: Istentől egyre jobban eltávolodva mind mélyebbre süllyednek a félelem és az erőszak hálójába.

Isten városa ezzel szemben a szentek közössége: a világtól elfordulva, azon csak mintegy keresztülzarándokolva polgárai Istent keresik, és őt is találják meg. Ágoston teljesen egyértelműen kifejti ugyanakkor, hogy Isten városa nem az Egyház. Az Egyház, mint társadalmi konstrukció éppúgy a földi városhoz tartozik, mint Róma, vagy a gótok királyságai. Következésképp, hacsak minden egyes tagja belül nem Istent választja, a sorsa is ugyanaz lesz. Az egyén sorsát viszont egyedül Isten ismeri, senki más. Isten győzelme megkérdőjelezhetetlen, de ez egyedül az Ő kegyelmének köszönhető, nem bármilyen emberi tettnek.

Ágoston így értelemszerűen a földi várost sem azonosítja egy-az-egyben Rómával, bár kiváló példájának tartja. De épp úgy, ahogy az Egyház is tele van olyan emberekkel, akik szívében nem Krisztus lakik, és bármennyire is hívőnek tűnnek, a tetteikkel a kárhozatot érdemlik, akármelyik földi közösségben találhatunk olyanokat, akik Istent keresik, és így üdvözülni fognak. Igen, még a nem keresztények között is! Bizarr, nem, hogy az az ember, aki képes volt leírni, hogy extra ecclesiam nulla salus, később kifejti, hogy bizony még az Egyház sem feltétlen szükséges az üdvözüléshez (18:47 és De spiritu et littera)? Pedig de.

keresztény anarchia a korokon át

Ágoston gondolata – ha úgy vesszük, keresztény anarchizmus - olyannyira újszerű volt, hogy szinte senki sem értette meg. Szinte azonnal ki is érdemelte az eretnekség vádját (részben emiatt, részben pedig kegyelemtana miatt), és pelagiánusként bélyegezték meg. A pelagianizmus eretneksége tagadta a társadalom és a közösségek, mint olyan, létjogosultságát: szerintük Isten és ember között senki sem állt, ideértve Krisztust, hanem szabad akarata racionális gyakorlásával mindenki képes az üdvözülés elérésre. Természetesen Ágoston sietve elhatárolódott minden ilyen gondolattól, és részben pont a pelagianizmus cáfolatára dolgozta ki meglehetősen furcsa predestináció-tanát. Részben az eretnekség vádja miatt, részben az Isten városa keszekuszasága és mérete miatt, és hát valószínűleg jobbára az euzébiuszi narratíva birodalmi támogatottsága okán Ágoston radikálisan új hatalomszemlélete feledésbe merült. Ha az Isten városára hivatkozott bárki, azt olyan teljesen elcseszett módon tette, mint az érett középkorban a cezaropapista teológusok, akik az Egyház hűbérúri háborúi megindoklására használták a szöveget.. Állításuk szerint ugyanis – a szövegnek egyébként tökéletesen ellentmondva – a szentek közössége, azaz az Egyház már itt a földön alkotja Isten városát, amelynek földi hierarchiája és dicsősége a megkülönbözethetetlenségig leképezi a mennyei rendszert. A Mennyei Jeruzsálem tehát ismét Róma, és az egyetlen elhárítandó akadály az Egyház ellenségei.

Mindennek ellenére az ágostoni szemlélet, akár közvetlenül az ő hatásaként, akár újra meg újra megjelenő független fejleményekként, de rendre felbukkant az évszázadok során. Róma bukása után, noha a kontinensen, a germán szakrális királyságokban és az orthodox Bizánci Császárságban az euzébiuszi metanarratíva volt az egyeduralkodó, a 9-10. századi Angliában mégis szemtanúi lehetünk ágostonista irodalmaknak születésének. Ironikus, hogy épp pl. Orosius Historiae adversus paganos c. művének „parafrázisa” tulajdonképp úgy írja át az eredetit, hogy kidob belőle minden propagandát, és létrehozza belőle azt a művet, aminek a megírására eredetileg Ágoston annakidején felkérte tanítványát Orosiust. Az angliai ágostonizmusnak oka feltehetőleg Nagy Alfréd király személyes ízlése lehetett, aki nem csak szó szerinti fordítási és oktatási programot dolgozott ki országa fiatalsága számára, de maga is lefordított egyes műveket latinról óangolra (pl. a Zsoltárok könyve, vagy Nagy Szent Gergely Regula Pastoralis). A viking hódítások után a katasztrófa széléről visszarántott Angliában nem valószínű, hogy nagy keletje lett volna Orosius eredeti művének, hiszen annak sajátos logikája szerint a keresztény angolok egyértelműen alsóbbrendűek lettek volna a pogány skandinávokhoz képest.

Később, az érett középkorban sorban megjelentek az Egyház Istentől való eleve elrendeltségét megkérdőjelező tanitások, illetve szembetűnő ellenreakcióként értékelhetjük a középkori manicheista eretnekségek felbukkanását is. A keresztes háborúk látványos sikertelensége, Bizánc eleste, és az iszlám agresszív expanziójának árnyékában újra feltörtek a millenarista ideológiák, tovább gyengítve a VII. Gergely által a Dictatus papae-ban meghirdetett központi teokráciát és annak legitimációját. A bogumilok/katharok gnosztikus alapokon tagadták a világi hatalmat: mivel az anyagi világ a Sátán teremtése, így az ebben megnyilvánuló hierarchiák és rendszerek is szükségszerűen eleve gonoszok. Érdekes ugyanakkor, hogy az alternatív metanarratívák között csak az explicit eretnekségek hirdettek ágostoni történelem- és politikaszemléletet, míg az Egyház megváltoztatását célzó mozgalmak önmagukban látták az igazság egyedüli letéteményesét. Ezzel tehát továbbra is az euzébiuszi kereten belül maradtak, csak nem a regnáló hatalmakat, hanem magukat állították be Isten által kijelölt személyként (mint ahogy ezt a reformáció esetében láthattuk).

Ahogy már említettem, a reformáció alatt egyedül a polgárháborús Angliában fejlődött ki egy igazán ágostonista mozgalom: a levellereké, és azon belül is a diggereké, akik között Gerrard Winstanley volt a meghatározó ideológus. Az angliai protestantizmus érdekes módon a kommunizmuson keresztül érkezett el a keresztény anarchiához. Az Egyesült Királyságban már a 16. században megjelentek klasszikus kommunizmust, azaz vagyonközösséget sürgető mozgalmak (ami hatása még Shakespearen is kimutatható). Ezek a Polgárháború alatt meghatározó (és euzébiuszi) ideákká váltak, lásd Cromwell protestantizmusa. Azonban a diggerek ennél tovább mentek: mindenféle tulajdont, illetve alá- és fölrendeltséget elvetettek, mégpedig bibliai alapokon, Káin bűnéhez kötve ezek kialakulását. Misztikus írásaiban Winstanley tagadja Isten és ember között bármiféle mediáció létjogosultságát, a magántulajdon legitimációját, és a magántulajdonból következő törvények uralmát. Ugyanakkor a diggerek nem erőszakos módon akarták lebontani az általuk károsnak látott status quo-t, hanem kifejezetten alternatívát kínáltak azzal, hogy birtokos nélküli, parlagon hagyott földeken alapították meg kommunáikat, ahova mindenkit nyilvánosan meghívtak (mondani sem kell, ezeket a hatóságok rövid úton felszámolták).  Winstanley tudatában volt annak, hogy a földi világ tökéletlen, és soha nem is lesz tökéletes , épp ezért tudatosan kidolgozott egy olyan társadalmi rendszert, amiben a hatalom olyan mértékben van megosztva, hogy senki figyelmét ne terelhesse el Isten keresésétől.

ferenc pápa augusztinianizmusa

A felvilágosodás és a 20. század euzébiuszi diktatúrái és „demokráciái” után az ágostoni, vagy közel ágostoni szemlélet azonban újra felbukkant, nem kisebb személy írásaiban, mint maga Ferenc pápa. A jelenlegi egyházfő hosszan foglalkozik a történelemmel és az Egyház a világi hatalomhoz való viszonyáról az Evangelii Gaudium enciklikában. Számára létezik isteni terv, amelynek vezérfonalait a kinyilatkoztatásokból megismerhetjük – de maga a terv felfoghatatlan, és végtelen komplexitásában átláthatatlan. Ennél fogva el kártékonynak is tart minden ideológiát, amely éket ver a teremtmény és Isten közvetlen, mediátor nélküli és személyes megismerése közé. Ezt nála természetesen nem egyházellenességként kell értenünk, hanem úgy, hogy szerinte nincs olyan személy, sem az egyházban, sem azon kívül, aki pusztán a rangjánál fogva közelebb lenne Istenhez, vagy az isteni tervhez, mint bárki más. Isten és ember közt olyan felfoghatatlan egyenlőtlenség áll, amit az ember képtelen bármilyen módon betölteni – ezt az űrt csak Isten irántunk való feltétlen szeretete képes megszüntetni. Épp ezért keményen ostorozza a Gaudete et exsultate című apostoli buzdításában azokat, akik belevesznek a földi városba, elitista, szeretettelen, lelketlenül csak társadalmi és politikai kérdéseken, vagy épp a liturgián rágódó, önbeteljesítést kereső embereket. Figyelmeztet annak veszélyére, hogy az Egyházból sokan ezen az úton járnak, ami így könnyen egy kiüresedett múzeummá válik, ahova csak a „kiválasztottak” léphetnek be. Érdekes gondolati csavarként az ilyen, kizárólag az emberi intézményekbe invesztált erőfeszítést és hitet „kifinomult pelagianizmusként” jellemzi.

A Hegyi Beszédet elemezve Ferenc a szegénységet nem csak anyagi nincstelenségként értelmezi, és szorgalmazza, hanem valódi lelki szegénységként is: szerinte az emberek lelki vagyona csak Istenből és a felebarátaikból kellene álljon, hiszen ez az a két érték, amelyik örökkévaló. Épp ezért bárki anyagi helyzete vagy rangja nem jelent semmit az Istennel vagy embertársaival való kapcsolatára nézve: sőt, a gazdagság és a hatalom szerinte kifejezetten akadályok az kapcsolatok kiépülése előtt. Agresszív hadakozás és panaszkodás helyett szelídséget és alázatot javasol kívánságaink eléréséhez, és azt, hogy fogadjuk el, hogy a szenvedés és a nélkülözés (még ha az csak abban is nyilvánul meg, hogy szándékaink nem teljesülnek) az élet, sőt, a világ részei. Éppen ezért a vigasztalást nem a világban kell keresnünk, hanem Krisztusban. Az igazság éhezésének és szomjazásának kielégítése sem a világban, vagy a bíróságokon keresendő: a pápa szerint az az igazság, amiről itt Krisztus beszél, csak akkor valósulhat meg, ha aktívan keressük az elnyomottak és szegények javát, és teszünk érte. Ám Jézus segítsége és kegyelme nélkül ez lehetetlen, és még a legjószándékúbb ember is belefárad ebbe, ha ezt csak öncélúan teszi, és visszahúzódik a múzeumába pihenni. Krisztus kegyelme viszont erőt ad az ellehetetlenítésünk vagy épp az üldöztetésünk közepette.

A pápa hangsúlyosan figyelmeztet arra, üldöztetés és gyűlölködés már pedig lesz, hiszen ha ennek jegyében próbál az ember élni és tevékenykedni, az szükségszerűen a fennálló renddel, de a legalapvetőbb és bűnre hajlamos emberi ösztönökkel is szembe megy. A földi város minden erőfeszítése arra irányul, hogy lehetetlenné tegye számunkra mindenünk és önmagunk maradéktalan odaajándékozását Krisztusnak és embertársainknak.

 Az ember tehát éppúgy felelős a világ megszentelődéséért, mint magáért a világért. Az evangélium hirdetése szükségszerűen társadalmi beágyazottsággal jár, de nem konformizmussal. Ferenc számára az Istenhez való folyamatos közelebb jutás módját épp a vélemények, gondolatok, tettek, és kapcsolatok pluralitása jelenti, és a Mennyei Jeruzsálem városként való ígérete erre is vonatkozik: a város, mint diverz közösségek meta-közössége, folyamatos változásban, egymást gazdagítva, egymás sokszínűségében Isten végtelen gazdagságának leképeződése.

„Sajnálattal látom, hogy a különféle ideológiák alkalmakként két kártékony hibához vezethetnek minket. Egyfelől ott vannak azok a keresztények akik leválasztják az Evangélium követeléseit az Úrral való személyes kapcsolatukról, a vele való belső egyesülésükről, a kegyelmére való nyitottságról. A kereszténység így valamiféle civil szervezetté válik számukra, megfosztva attól a ragyogó miszticizmustól, ami olyan nyilvánvaló volt Assisi Szent Ferenc, Szent Vincent de Paul, Kalkuttai Szent Teréz és sok más szent életében, akik számára az imádság, Isten szeretete és az Evangélium olvasása semmilyen módon nem hátráltatta a felebarátaik felé való szenvedélyes és hatékony elköteleződést – sőt, épphogy segítette azt.

A másik kártékony ideológiai hiba azoké, akik mások társadalmi kapcsolatait gyanúsnak, fölöslegesnek, világinak, anyagiasnak, kommunistának vagy épp populistának látják. Vagy épp relativizálják őket, mintha lennének fontosabb dolgok, és csak az az egyetlen etikai probléma, amivel ők foglalkoznak, számít. A megszületetlen ártatlanoknak nyújtandó védelmünk például tiszta, eltökélt és szenvedélyes kell legyen, hiszen az emberi élet méltóságáról van szó, amely minden esetben szent és szeretetre tart igényt mindenkitől, teljesen függetlenül kifejlettségétől. De ugyanennyire szentek a szegények, a már megszületettek, a számkivetettek, a magukrahagyottak, az elnyomottak, a sebezhető betegek és az idősek életei is, akiket a fenyeget a rejtett eutanázia, az emberkereskedelem, a rabszolgaság új fajtái, és létük minden formájának megtagadása. Nem mondhatjuk szentségnek azt az ideált, amelyik nem vesz tudomást a világ igazságtalanságáról, ahol egyesek mulatoznak, hévvel költekeznek és csak a legújabb fogyasztási cikkeknek élnek, míg mások csak távolról bámulják őket, a legszörnyűbb szegénységben élve.

Gyakran halljuk azt, hogy a relativizmushoz és jelenlegi világunk hibáihoz képest mondjuk a pomogácsok helyzete egy kisebb súlyú probléma. Egyes katolikusok csak másodlagosnak ítélik meg ’komoly’ bioetikai kérdésekhez képest. Míg ha egy politikus, aki szavazatokat akar szerezni, érthető okokból mondja ezt, egy keresztény részéről ez elfogadhatatlan: számukra az egyetlen helyes hozzáállás az, hogy együttéreznek azokkal a testvéreinkkel, akik az életüket kockáztatják azért, hogy a gyermekeknek jövőjük lehessen. Hogy nem vesszük észre, hogy pontosan ez az, ami Krisztus követel tőlünk, amikor azt mondja, hogy az otthonunkba fogadott idegen képében őt fogadjuk be (Mt 23:35). Szent Benedek is így cselekedett, és annak ellenére, hogy a befogadás ’megnehezíthette volna’ a szerzetesek életét, azt parancsolta, hogy mindenkit, aki a kolostorajtón kopogtat, úgy kell fogadni, ’mint Krisztust’, tisztelettel; és hogy a szegények és zarándokok felé ’a legnagyobb gondossággal és odaadással kell fordulni’.

Hasonlóak az Ószövetség sorai is: ’Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban.’ (Ex.22:20) ’Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok. A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.’ (Lev.19:33-34) Ezt a gondolatot nem valamelyik pápa találta ki, és nem egy divatos hóbort. A ma világában is arra vagyunk hivatva, hogy kövessük a lelki bölcsesség útját; azt az utat, amiről Izaiás bizonyította, hogy kedves Istennek: ’Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.’ (58:7.8)" - Gaudete et exsultate