“Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is?" (1) A felebaráti szeretet parancsa nem elvont jóindulatot vagy valamiféle passzív együttérzést tételez fel, hanem azt, hogy megosszuk embertársainkkal a mi javainkat. Krisztus parancsa tartalmilag és politikailag is párhuzamba állítható a gazdag ifjúnak adott tanácsával: “Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” (2) A kor gyakorlata és éthosza szerint a philantropia (emberszeretet) és az euergetismos (jó-tevés) ugyanis egy felülről lefelé irányuló dolog volt, aminek célja a vagyon bemutatása, a holtak dicsőítése, valamint a politikai kötelesség ellátása volt, (3) ez utóbbiba ideértve a rendbontástól való félelmet is.(4) A római szociális felelősségvállalás csak a család tagjaira vonatkozott, a patronációs tevékenység tehát a paterfamilias meghosszabbítása volt - azé a paterfamiliasé, ahol a családfő abszolút hatalmat gyakorolt az alárendeltek fölött, szó szerint élet és halál uraként. (5) A korabeli görög szóhasználat megkülönböztette a szegények között a penetes (szegények) és a ptochoi (nincsetelenek) fogalmát: az előbbi még a társadalom (tehát a császár paterfamilias-a) része, az utóbbi nem. A nincsetelenek nem romantikus csavargók voltak, hanem szó szerint a leprásokkal egy szinten mozgó kitaszított páriák, akik nem az emberi család részei.
Krisztus tanítása Máté 25. fejezetében ezt a képzetet állítja teljesen feje tetejére. A legfontosabb eleme a példabeszédnek az, hogy Jézus a királyról beszél, mint aki éhezik, beteg, szomjazik, jövevény, mezítelen, és börtönben van. Krisztus tehát nem csak lerántja az uralkodó (a korban szakrális, istenektől kiválasztott személynek tekintett) szerepét a római társadalmi hierarchia magaslatáról, hanem mindenféle szociális különbségtételt eltöröl. A családhoz tartozás és a “társadalmi hasznosság” a pogányok gondolata, és a kárhozatba vezet, és Isten minden embert egyenlőnek teremtett rendjének követése az, ami üdvösségre vezet. A keresztény ember, szemben a pogánnyal, nem fordíthatja el arcát a szenvedők elől, és írhatja ki őket társadalmából, (7) hiszen azzal épp a társadalom szakrális és politikai központját, a királyt tagadja meg.
Mindezt Jézus azzal együtt mondja, hogy a Birodalomban Rómában és egyes városokban már létezett egyfajta alapjövedelem (az annones és frumentationes), az egyházatyák pedig úgy értenek vele együtt, hogy egyfajta családi pótlék (alimenta) is létezett Hadrianustól kezdődően, egészen Konstantin uralkodásáig. Nem Konstantin törölte el, de az ő szegénység-ellenes intézkedéseiből tudjuk, hogy az alimenta már nem létezett; ezt indította újra a császár segélyek formájában azon családok részére, ahol a gyerek abban a veszélyben forgott, hogy eladják. (8)
Már az Ószövetségben látunk gyakorlati példákat és parancsokat az olyan nincstelenek segítésére, akik a társadalom valamilyen okból marginalizált tagjai. Mózes 5. könyvének 24. fejezete a szegények emberbaráti szeretetből történő segítésére több utasítást is ad, köztük olyat is, ami rendszerszintű és állandó juttatásként értelmezhető: “Ha learatod gabonádat a mezőn, és ottfelejtesz egy kévét a mezőn, ne menj vissza fölvenni! Legyen az a jövevényé, az árváé és az özvegyé: így megáldja majd Istened, az Úr kezed minden munkáját. Ha levered olajfádról a termést, utána már ne szedegess róla: legyen az a jövevényé, az árváé és az özvegyé! Ha leszüreteled szőlődet, utána azt már ne böngészd végig: legyen az a jövevényé, az árváé és özvegyé.” (9) Azt, hogy a kalászszedést gyakorolták, és hogy ez valóban hathatós segítséget jelentett a rászorulóknak, Ruth könyvéből tudjuk. Ruth és anyósa Izraelbe érkezvén valóságosan nincstelenek voltak, ráadásul jövevényként a törzsi-nemzeti szolidaritásra sem számíthattak volna (bár Naemi Izraelből menekült az éhínség elől Moábba). Bethlehemben azonban, ahova visszatérnek, teljes természetességgel szedhetik a kalászt a mezőn. Az Ószövetségi példában fontos gondolat az, hogy a szegények megsegítése mindenkire vonatkozik, ideértve a jövevényeket is: míg tehát a későbbi görög-római modell csak a valós vagy fiktív családi kapcsolatokon belül várta el az emberszeretet gyakorlását, addig a zsidók ezen kívül is, és ezt valóban tették is.
Az Újszövetségben a korai egyház történetében számos példát láthatunk a szegények segítésére. Az apostolok rendszeres ételosztásokat szerveztek, és ezt parancsolták a gyülekezeteknek is. (10) A keresztény társadalmi felelősségvállalás elsősorban a római rendszer szociális “hálójával” párhuzamosan, az abból kizárt tömegek felé irányult, meghaladva a római modellt. Ez gyakran olyan radikális formát öltött, mint amikor Jeruzsálemi Szent Cirill eladta a püspöki székesegyház értékeit azért, hogy segítsen az éhezőkön. (11) Az egyház kincseinek pénzzé tétele bevett formája volt a jótékonykodás feltételeinek megteremtésének. (12) Sőt, Amida püspöke, Acacius azért adta el az arany oltár-eszközöket, hogy rómaiak által foglyul rabul ejtett, éhező perzsák ezreit vásárolja ki a rabszolgaságból. (13) Hasonlóan Szent Pachomiost is az térítette meg, hogy pogányként keresztények gondoskodtak róla rabságában. Aranyszájú Szent János szerint a szegények maguk az egyház kincsei, az oltár, amin feláldozhatjuk Istennek az aranyunkat. (14)
Ez nem azt jelenti, hogy maga a vagyon káros vagy rossz lenne. Alexandriai Szent Kelemen tanítása szerint önmagában a vagyonnal nincsen semmi baj: “Ha egy embert a születése miatt kiátkozna az örök életből Isten, úgy azt az embert Teremtője sértené meg.” (15) Ezért ő nem is azt tanítja, hogy az embernek nincstelenné kell válnia, hiszen akkor nem lenne jobb helyzetben, mint azok, “akik az élethez szükséges dolgok ínsége miatt lelkükben szenvednek, és abbéli erőfeszítésük miatt, hogy bárhonnan bármilyen táplálékot szerezzenek, el vannak zárva a jobb dolgoktól,” (16) és akik “nem ismerik Istent és Isten igazságosságát pusztán szörnyű ínségük és a táplálékuk hiánya miatt.” (17) Szent Vazul tanítása szerint az, aki a felebarátját szereti, nem birtokol többet nála, hiszen az egyenlő szeretet egyenlő vagyont feltételez. (18)
A keresztény segítségnyújtás módja tehát a szenvedés mértékével arányos vagyonmegosztás. A segítségnek akkorának kell lennie, hogy az a problémának ne csak tüneti kezelése legyen, hanem az okot szüntesse meg. Rúth történetében Boáz feleségül veszi Rúthot, hogy megmentse. Ez drasztikus lépés volt, ugyanakkor a törvény parancsával összhangban volt. A mai társadalmunkban és világunkba másféle mechanizmusokra van szükség, és a kereszténységben a “család” fogalma az összes embert magába foglalja, mind a 7,5 milliárd ember, (19) de legalábbis a 10 millió magyar a rokonunk. Az egyéni segítségnyújtás sokféle formát ölthet, ám emellett a közösségi, nemzeti szintű támogatás elodázhatatlan, hiszen amit eggyel teszünk a legkisebbek közül, az épp olyan, mintha a királlyal, Istennel tennénk.
Isten parancsa szerint kötelességünk az elesettek támogatása. A szolidaritás és a segítségnyújtás nem csak erkölcsi kötelességünk, hanem ennek elmulasztása a társadalom és a teremtett rend alapjait ássa alá: “Aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti [...] Aki bedugja fülét a nincstelen segélykiáltására, annak sem válaszolnak majd, amikor ő kiált.” (20)
A Zsoltárok könyvének felszólítása egyértelmű: “Isten ott áll az istenek gyűlésén, ítéletet tart az istenek fölött: Meddig ítélkeztek álnokul, pártjukat fogva a bűnösöknek?! Védelmezzétek a nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot az elesettnek és szűkölködőnek! Mentsétek meg a nincstelent és a szegényt, ragadjátok ki a bűnösök kezéből!” (21) Sirák fia könyve szerint meg pedig: "A szegényt, ha bölcs, nem szabad megvetni, azt meg, aki bűnös, nem szabad tisztelni." (22)
1 Mt 5:44.
2 Mt 19:21.
3 Susan R. Holman, The Hungry are Dying, p.11.
4 Lásd a secessio plebis és a néptribunusok intézményének létrehozásának legfőbb okát, a plebejusok tömeges adósrabszolgává válását nincstelenségük és katonáskodási kényszerük miatt: Livius, Ab urbe condita, 2. könyv
5 Beth Severy, Augustus and the Family at the Birth of the Roman Empire, pp. 7-21, 140-157.
6 Susan R. Holman, The Hungry are Dying, pp. 4-18.
7 102. zsoltár "Hallgasd meg, Uram, imádságomat, jusson hozzád kiáltásom! Ne rejtsd el előlem orcádat, ha szorult helyzetben vagyok! Fordítsd felém füledet, ha kiáltok, siess, hallgass meg engem!"
8 Susan R. Holman, The Hungry are Dying, p. 37-8.
9 Móz5, 24:19-21.
10 ApCsel 6:1-7
11 Sozomen, Historia Ecclesiastica IV.25.
12 Susan R. Holman, The Hungry are Dying, p.60.
13 Sozomen, Historia Ecclesiastica VII. 21.
14 Chrysostom., Hom. 20.3 in Ep 2 ad Cor., Translated by Talbot W. Chambers. From Nicene and Post-Nicene Fathers, First Series, Vol. 12. Edited by Philip Schaff. (Buffalo, NY: Christian Literature Publishing Co., 1889.) Revised and edited for New Advent by Kevin Knight. <http://www.newadvent.org/fathers/220220.htm>.
15 Clement, Quis dives salvetur? 12, Migne PG vol. IX. col. 616.
16 Clement, Quis dives salvetur? 17, Migne PG vol. IX. col. 616.
17 Clement, Quis dives salvetur? 11, Migne PG vol. IX. col. 616.
18 Basil, Hom. in divites, 52., Migne PG vol. XXIX. col. 52.
19 Matolcsy György, 2017. okt. 9. :D
20 Péld 14:31 és 21:13
21 Zsolt 82:1-4
22 Sir. 10:23
No comments:
Post a Comment