A diktatúrákról és az önálló gondolkodásról

 Szóval a diktatúráknak meg van az az erénye, hogy az ember, még ha intelligens és nyitott is, rengeteg gondolkodást megspórolhat magának. Egy kettéosztott világban nagyon egyszerű identitást választani. Még egyszerűbb helyet találni. És ennél is egyszerűbb beolvadni a rendszerbe, még ha az ember lázad is ellene: mivel a rendszert csak a saját eszközeivel lehet kritizálni, vagy lebontani, így az egyszeri szabad gondolkodó valamennyire mindenképpen integrálódik a rendszerbe. (Lásd Ungár "a Fidesszel nem gáz egyetérteni" Péter)

Nagyon könnyű úgy lázadni, és nagyon könnyű úgy nem lázadni, hogy az ember a döntéseinek a kimenetét szinte színről-színre, biztosan látja maga előtt. Ha nem lázad - biztos élet, talán még jó élet is. Ha lázad - vagy mártírja lesz a küzdelemnek, vagy sikerre viszi a harcot, és elmondhatja, hogy jobbá tette a világot. A diktatúra a maga bináris értékrendjét még az ellenzőire is képes ráerőltetni.

Sőt, ez a fajta kettősség, és teljes bizonyosság annyira alapvető, hogy az élet minden területére áthat. Valami vagy működik, vagy nem. Az, hogy működik, vagy nem működik, lehet jó is, meg rossz is. De nagyon ritkán bukkan fel a kétség, hogy talán mégsem ennyi van a dolgok mögött. Hogy talán az, hogy a kenyeret jegyre lehet venni, szükségszerű, és nem feltétlen az oppresszív rezsim gonoszságának, vagy az emberekért küzdő permanens forradalom egalitariánus jóságának a megnyilvánulása. Nemigen merül fel az emberben az, ha a villamos levágta a lábát, hogy az orvos, aki visszavarja, kormányhű vagy lázadó-e. Csak varrja vissza.

Konkrétan Magyarországon ez úgy néz ki, hogy volt nekünk egy kommunizmus, ami az önálló gondolkodás kiölésében elsőrangú munkát végzett - amint "lebomlott", ugyanazzal a lendülettel jött is vissza a paternalista állam. Az államot (aminek a per pillanat regnáló kormány inkább akkcidentáléja, mint szubsztanciája) lehet utálni, lehet elfogadni, de ritkán, nagyon ritkán volt egészen sokáig az, hogy hát, nemtom, szerintem ezt teljesen másképp kellene csinálni.

Olyan ritkán, hogy szerintem konkrétan a mi (azaz a rendszerváltás környékén, vagy kicsivel előtte született emberek) generációnk az, amelyik először úgy igazán, en bloc rá van szorítva arra, hogy önállóan gondolkodjon. Amelyikben tényleg fölmerült az, hogy például lehet, hogy az állam pénzfecsérlése/lopása szükséges rossz, de *igazán* csak a rendszer struktúrájából következő szükséges rossz. Hogy ezt lehet teljesen másképp, vagy jobban csinálni. Sőt, hogy talán így is kellene. Hogy na, ne csak odáig legyenek mások a dolgok, hogy szobrokat döntögetünk, és utána ha kenyeret kell produkálni, malmozunk, hanem hogy hogyan lehet szobordöntögetést meg kenyérgyártást is csinálni. Hogyan lehet nem csak úgy megélni, hogy vagy a munkásokkal szopok örökké, vagy az irodában dőzsölök 0 munkával, vagy kicsit lefekszem mindenkinek. Hogy hogyan lehet esetleg önerőből, kicsit bizonytalanul, de több lábon mégiscsak megállni. Konkrétan azt, hogy hogyan lehet szűken vett értelemben önfenntartani.

Ez a folyamat azért is volt olyan borzasztó hosszú, és még lesz is, mert a mindenki által akarva-akaratlan fogyasztott mainstream média továbbra is a bináris distinkció világában él. Vagy sikeres vagy, vagy nem. Vagy pofátlan politikus vagy, vagy inkonzekvens tüntető. Vagy van dellád, kapcsolatod, tehetséged, akármid, vagy nincs. Ennyi. Ebből a hálóból, konkrétan a ránk erőltetett, externális önbizalom vagy önkételkedés dualizmusából elég nehéz kiszabadulni. Valami vagy megy, vagy nem, az, hogy "hát, így elvan, de itt és itt fogok rajta javítani" - hát, ez, ilyen szellemi és társadalmi múlttal, a legnehezebb.

A legtöbb ember még mindig szomorkodik azon, hogy hát de kevés a fizetés, de addig már nem jut el, hogy árva menyétkölyköknek kössön sálakat jövedelemkiegészítésként. Sírunk azon, hogy az egész nap körmöt reszelő meg kávézgató Mancika miért kapja meg a fizetését, de addig már ritkán jutunk el, hogy szarjuk le, és mi csináljuk valahogy jobban - *nem* többet, hanem *jobban*. Hogy kipróbáljunk teljesen új dolgokat, és elmenjünk teszkós vagy minisztériumi munka helyett tejet kaszálni a Viharsarokba. Ezen a vállalkozásoknak az ingyen EU pénz sem segít, csilliárd cikk íródott arról, hogy a hülye szabályok miatt nem strukturális fejlesztéseket hajtanak végre, hanem vesznek másfél tonna gemkapcsot, meg ilyen baromságokat, a többit meg lenyúlják. Mostanában, igen, egyre több talán kicsit szabadabban gondolkodó ember van, hál'Istennek, de azért ugye azzal tisztában vagyunk, hogy ők egy nagyon, nagyon kicsi részünk.

Nade. Magyarország már rálépett erre a szerintem pozitív és előremutató (vagy hátra? fasztuggya) útra. Már van precedens arra, hogy ez a különutasdi működik. Hogy az ember nem kell feltétlen attól függjön, hogy megérkezik-e a számlára a fizetés, hogy a fővállalkozó kifizet-e, vagy hogy a cég nem megy-e csődbe. Lehet, sőt kell, több lábon állni. Persze Orbánék próbálnak ennek is keresztbe tenni, de az internetet, meg az internetes kereskedelmet, illetve a személyes kapcsolatokon alapuló megélhetést, mint a piacolás, nem nagyon tudják betiltani.

Fasza. Magyarországon ráadásul egészen békés is volt az átmenet.

Na, de mit gondol erről vajon a szíriai polgárháború nyolcadik évébe lépve Rahim, az Aleppó külvárosabeli kislány, akinek az apja Asszad csinovnyikja volt? Vagy Alamluk, a damaszkuszi egyetemista, akinek a nagybátyja szunnita felkelő? Volt egy bináris rendszerük, ami kiválóan működött, majd jött a Nyugat, és szarrá bombázta az egészet a földig. Aztán megint jött a Nyugat, és azt mondta, hogy kedves gyermekem, szabadság van, oldd meg magadtól a holnapi kuszkuszadagodat, hát szabad vagy, eriggy már! Hova eredjen, mit csináljon? Hívja vissza meg barátkozzon a gyűlölt ellenséggel? A másnapi halal parizer jó lenne, de hát nehogymár a rohadék baathista/nyugati izékkel kelljen nekem összeálni.

Ez megy is egy hétig, de aztán az ember csak éhes lesz, meg kicsit szar, hogy a kórház se működik, meg nincs áram, meg a nagy szabadság azt is jelenti, hogy amikor kimennék megfejni a csicseriborsót, lelőhet a szomszédom, mert mostmár nincs elnyomás, és akkor megteheti. Ez úgy ótvar, na. Kéne pirítani valamit, de mivel az önálló gondolkodást Rahimból és Alamlukból, meg mindenkiből sikeresen kiirtották, egészen pontosan kettő darab lehetősége van: vagy marad, és megpróbálja visszaállítani a régi rendszert (persze úgy, hogy neki jó legyen), vagy elhúz a rákba.

Tegyük fel, hogy elmegy a másik országba. Hogy, hogynem, ezek történetesen szintén explicit vagy implicit diktatúrák. Ugyanezzel a bináris struktúrával találja magát szemben, csak mostmár ő mindenképpen szopóágon van: a menekültnek, bárhogyis nézem, szar, hiszen nem illetik meg őt ugyanazok a jogok, nincs annyi pénze, ecetera. Szóval két dolgot csinálhat: vagy marad, és azonosul a rendszerrel (még ha gondolatban lázong is, dehát azért milyen jó, hogy nem bombázzák ki a fejed fölül a sátrat, vagy van orvosi ellátás, még ha ilyen-olyan is, lásd följebb), illetve a rendszer által nyújtott bizonyossággal, vagy elmegy. Elmegy egy olyan országba/világba, ahol neki JÓ lesz, hát MEGMONDTÁK! Bekapcsolom a tévét, és azt látom, hogy Németben kérem nincs nyomor. Ott az emberek egyenlőek! Nem azon múlik, hogy kapok-e narancsot a boltban, hogy kihez tartozom! Van munka! Van pénz! Csak csinálni kell a dolgodat! Vagy nem, de akkor is, van segély! Vagy felépíthetem a kalifátust!

Érted, van bizonyosság! Nem kell önállóan csinálni dolgokat, Mamamerkel megoldja. Vagy al-Baghdadi. Vagy akárki.

Nem tudom, fel tudjuk-e fogni, hogy ez a bizonyosság utáni vágy mennyire erős lehet. Ahogy egy csomó cikk is írta, akik ide jönnek, még azt is jobban fogadják "hogy kotródj innét, muzulmán féreg", mint azt, ha nem tudják hogy mi lesz. Az elméjük alapvető felépítése küzd az ellen, hogy nekik csinálni kelljen valami újat (ez *nem* értékítélet, megállapítás). Ha ő eladta a házát, autóját, macskáját Bagdadban, akkor ő vagy eljut Berlinig vagy Stockholmig vagy akárhova, vagy meghal. Esetleg visszamegy. Nem véletlen nem akarnak Magyarországon maradni, még ha tudnának sem - ez nem fér bele egy bináris gondolatrendszerbe.

Erre jön Európa és Orbán válasza, amelyik megint brüsszelatyuska és Merkel reggelijének kiadósságától függően kettő darab lehet: mindenki jöhet (mint 2017-ig), vagy teljes határzár (mint most). Nahát, újabb bináris distinkció! Megint nem kell gondolkodni! Hogy ezzel mennyi energiát megspórolunk magunknak! Mennyivel egyszerűbb lenne, nem, ha tervgazdálkodás lenne megint, és meg lenne mondva, hogy Spanyolország mennyi gabonakvótát kap egy évben? Ja, ez meg is van, mennyivel egyszerűbb! Milyen jó lenne, ha nem is kellene ezekre a képviselőkre szavazni, hanem ők csak úgy bekerülnének az Európai Tanácsba - ó, tényleg, ez is megvan, király!

Azt hiszem, eléggé kirajzolódik egy minta.

A diktatúrák viszont épp azért olyan ratyik, amilyenek, mert nincs bennük önálló gondolkodás. A tudományos/szellemi/emberi/akármilyen eredmények nem aszerint szelektálódnak, hogy mi visz előbbre, hanem hogy mi korroborálja a rendszert, vagy mi nem. Ergó, ha egy földrengésmegelőzőgép ellenforradalmi, akkor nem előzünk meg földrengéseket. Ha egy fontos kérdéseket feszegető szociológiai taunlmány szembe megy a PC-vel, betiltjuk, és az íróit ellehetetlenítjük, elhallgatattjuk. Ha egy terv arra, hogy hogyan lehet ép ésszel, emberi módon, sőt, akár *mindenkinek* jó módon kezelni az önálló gondokodásra egyelőre javarészt képtelen emberek áradatát - ha ez "nem európai", akkor kibaszottul nem fogjuk kezelni ezt az áradatot. Vagy teljesen szervezetlenül beengedjük az összeset, vagy kizárjuk mindet (esetleg csak azokat beengedve, akikre szükségünk van). Pont, mint egy diktatúrában.

Talán ennél lehetnénk kicsit önállóbbak. Meg Magyarország is. Meg Európa is. Meg az idejövő emberek is. Nem tudom, hogy ezt hogyan lehet elérni - már csak azért sem, mert az önállóságot ugye, pont csak önfejlődés és saját munka alapján lehet elérni. De ez a bináris gondolkodás mindent megfojt, és mindent tönkretesz. Mindegy, hogy az emberi jogok vagy a fasizmus nevében vezetjük be a diktatúrát, az attól még diktatúra lesz. Előbb-utóbb szembe fogja találni magát egy olyan kihívással - mint talán most Európa - amire önálló gondolat híján nem tud válaszolni, és beleroppan, mindenkit és mindent káoszba és nyomorba taszítva.

Szóval talán érdemes lenne minél jobban önszerveződni meg önfenntartani. Úgy mindenkinek jobb lesz.